A római pápát szokták a hívek olyan reverenciával fogadni, aminőben Erdogan török miniszterelnöknek volt része a múlt héten az „arab tavasz” országaiban: Egyiptomban, Líbiában és Tunéziában. Noha a vendég hithű moszlim (illetve mérsékelt iszlamista), nem arab. Olyan ország szülötte, amely – még ottomán birodalomként – Észak-Afrika meghódítója volt, s maradt a XIX. századig. Az utóbbi évtizedekben azonban Törökországot az arab világ (a kurdok lakta szomszédságtól, Iraktól, Szíriától eltekintve) nem érdekelte: tagja lett a NATO-nak, barátja, katonai szövetségese Izraelnek, s térségi horizontja be is zárult.

Az évtizede kormányzó, az idén harmadszor újjáválasztott Erdogan – látván azonban, hogy hiába talpal az Európai Unió tagjelöltségéért – a dráma első felvonásában önnön moszlim és közel-keleti (nem európai) identitását kezdte hangsúlyozni, és szembefordult Izraellel. Mint a palesztin ügy és államiság fő NATO-pártfogója határozottan növelte népszerűségét az arab világban. Presztízsének fontos forrása e körben jelszava, mely szerint Izraelt, a Nyugat „elkényeztetett gyermekét” a palesztinok ellen elkövetett atrocitásokért móresre kell tanítani. Az Izraellel fenntartott katonai és kereskedelmi kapcsolatok befagyasztása, a diplomáciai viszony alacsony szintre szorítása – növelték hitelét.

Az „arab tavasz” a második felvonásban nagy lehetőséget kínált Törökországnak a hajdani befolyás fölélesztésére. Ankara pártfogásába vette a lázadókat, s ez az arabok szemében nagyságrenddel többet ért, mint a Nyugat rokonszenve, végtére is egy gazdaságilag majdnem „kínai módra” sikeres, 80 milliós moszlim országról van szó. Törökország a demokráciát és az iszlámot békésen élteti egymás mellett. Nem Irán és nem Szaúdi-Arábia. Nincs papi uralom és a nemzeti vagyonnal szabadon garázdálkodó családi monarchia. Törökország példakép lehet.

Erdogan észak-afrikai diadalútján egyáltalán nem állt ki a mindenütt esélyleső iszlamisták mellett, sőt arra biztatott, hogy Törökországhoz hasonlóan világias alkotmányt alkossanak maguknak, és működtessenek a vallásoktól egyforma távolságot tartó, de az egyén számára a vallás gyakorlásának korlátlan szabadságot nyújtó rendszert. Üzenete fontos volt, mert az iszlám törvénykezésben, a kvázi papi uralomban hívő emberek erősen nyomulnak az „arab tavasz” országaiban. Erdogan viszont az iszlamisták ellen fordult, mellesleg, aláírt egy szerződést az Egyesült Államokkal, hogy az iráni rakétafenyegetéssel szembeni radarrendszert beengedi a területére. Törökország NATO-hűsége rendíthetetlen, és ebbe belefér a palesztin államiság fenntartás nélküli (Amerika által ellenzett) támogatása és az Izrael-ellenesség is. Ők egyébként majd megbékülnek, ám ehhez Izraelnek változtatni kell a politikáján. Mert azért Egyiptomot és Törökországot nem veszíthetik el egyszerre.