Orbán Viktor belső használatra szánt kötcsei beszédéből a Heti Válasz online változata szellőztetett meg újabb részleteket. Én egy látszólag mellékes kitételre kaptam fel a fejem. A miniszterelnök elemzők által sokat dicsért erénye, hogy tisztában van a magyar nép lélektanával. Orbán most Kötcsén megjegyezte, hogy indokolt az óvatosság, mert Magyarországon a határozottságot szeretik erőszakosságnak nevezni – márpedig ő erre vezeti vissza pártja 2002-es vereségét. „Amerikában a lövészklubok többmilliós tagsággal rendelkeznek, nálunk egymillió horgász van” – hozott metaforát a habitusok különbözőségére, amelyet valószínűleg nevetés és taps követett.

Az ember egy jól elhelyzett bonmot-ba legtöbbször csak később gondol bele. Például amikor belehallgat az új, immáron országvédelminek nevezett költségvetésbe, amelyik ugye nélkülöz minden megszorítást, pusztán újjászervez, átépít az egyre sűrűbben érkező akciótervekkel egyetemben. A bejelentés tükrében akár örülhetnénk is, hogy nem hemzsegnek lövészklubok Encs vagy Salgótarján környékén, mégis valamiféle keserűség, csalódottság is kiérződik Orbán párhuzamából.

Talán mert annak idején párt- és eszmetársaitól is sok szemrehányást kapott, akik valószínűleg szintén összecserélték a határozottságot az erőszakossággal, és úgy ítélték meg, túl sok választópolgárt félemlített meg négy évük kormányzati stílusa. Az optimisták sejtelmesen már azt is mondogatták, hogy elnökük tanult a történtekből, ami mostanra már a körvonalakon túl kontúrokat is kapott: az együttműködés rendszere napról napra bizonyítja, hogy itt együttműködés lesz akkor is, ha kő kövön nem marad. Kötcse után pedig a bennfenteseknek nagyon is ideje fölismerniük a különbséget a határozottság és az erőszakosság között.

Könnyű volna ezt az érzékeny szelekciót célratörő lövészklubosokkal elvégeztetni, de mit lehet tenni a béketűrő, lassan mozdítható, már-már málé egymilliós horgásztársadalommal, amelyre Orbán szerint a magyar habitus épül? Legfeljebb a szákjuk nagyobb, de igyekeznek távol kerülni minden akciózástól, hiszen az állandó ugrabugrálás, az éles hang elriasztja a halat. Képesek órákig ülni, bámulni különböző vizeket, lógatni a pecabotot, kapásra várva. Credójuk, hogy türelmetlen, izgága ember ne horgásszon, halért menjen inkább boltba. Szóval, egymillió pecással nehéz mit kezdeni, nem az a kimondott társadalmat átalakító erő.

De szerencsére a tények megnyugtatóbbak. Nincs Magyarországon egymillió horgász. A Mohosz (Magyar Országos Horgász Szövetség) legfrissebb adatai szerint ma a lakosságnak csak 3,3 százaléka, körülbelül 300 ezer felnőtt és gyerek fog pecabotot a kezébe, s ezzel az aránnyal az európai középmezőnybe tartozunk. (Az illegális, engedéllyel nem bíró horgászt nyilván kiveti magából a magyar néplélek.)

Megkönnyebbülhetnek tehát a kötcsei tapsolók. Persze azért az baj, hogy az összecsukható horgászszékeken tétlenül kuporgók folyton panaszkodnak, soha nem elég nekik a hal. Gilisztából viszont sok marad. Azt mondják: egyre kevesebben harapnak rá.