A liberális oktatáspolitika irányába az első fontos elmozdulás még 1990-ben történt, amikor az MDF és a SZDSZ egyetértésével, a kétharmados törvényi keretek meghúzásával eldőlt, hogy az iskola a helyi társadalom része. Ekkor szűnt meg az a központosított állami iskolarendszer, ami lényegében a mindenkori politikai hatalom irányítása alá vonta az iskola világát, ehelyett a helyi közösségek kezébe helyezte át a rendszerváltás utáni első magyar parlament az iskolaügyet, mint a talán legfontosabb helyi kérdést. Ezt az alapelvet akarja most Hoffmann kolléga – sokszor fideszes képviselőtársai ellenében is – kereszténydemokrata, „konzervatívnak egyáltalán nem nevezhető” elvbarátaival visszavonni akkor, amikor az iskolákat újra államosítja.

Az azóta eltelt két évtizedben, innen indult és szervesen építkezett, az olykor meghatóan naivan elkötelezett, ugyanakkor a megszállottságig tántoríthatatlan Magyar Bálint nevéhez köthető oktatáspolitikai reform. Ennek kidolgozásához a szakma krémje adta a szellemi hinterlandot. Olyan európai tekintélyű oktatási szakértő, mint Halász Gábor, olyan fantasztikus, a szegények helyzete iránt elkötelezett zseniális oktatáskutató, mint Liskó Ilona, Andor Mihály, Báthory Zoltán és sorolhatnám még a neveket. Velük kezdtük a munkát, fantasztikus szakmai izgalom volt, utólag is örömmel tölt el, hogy bekapcsolódhattam a PDSZ-ből idekerült fiatal szakemberként.

Azon dolgoztunk, hogy a nyugat-európai minták felé nyitott, az európai érdekrendet alapvetően magába foglaló iskolarendszert tudjunk Magyarországon létrehozni. Ennek érdekében erősítettük meg az óvodai intézményrendszert, ezért igyekeztünk (elégtelen eredménnyel) küzdeni a szegregáció ellen, az integrált oktatás elterjedéséért.  S ennek érdekében próbáltuk meg kitolni a négyéves elemi iskolai alapozó szakaszt hat évre, hogy a gyerekek alapvetően játszani, tanulni, élni tanuljanak meg az iskola első éveiben, és ne rajtuk kívül álló ismereteket tömjünk a fejükbe.

Ezért tettünk kísérletet arra, hogy az alsó tagozaton legalább az első évben a buktatás, mint fegyelmező eszközt felszámoljuk, és próbáltuk meg elérni azt is, hogy az évismétlés a család és a pedagógusközösség közös ügye legyen és ne pusztán a tanári fegyelmezés, megtorlás eszköze. Ezért kívántuk az időcsapdából kiszabadítva a gyerekeket, komplex tárgyak irányába ellépni, hogy ne kémia, fizika, biológia, hanem természetismeret legyen, ne pusztán az irodalom – egyébként nagyon fontos ismereteivel – hanem a művészetek szélesebb tárházával ismerkedjenek meg a gyerekek.

E munkához tartozott a Nemzeti alaptanterv következetes bevezetése, aminek köszönhetően ma (még) a pedagógusközösség a helyi közösséggel közösen szabhatja meg, hogy egy iskola milyen irányba megy, mi az, amit magára vállal, és mi az, amit nem. A liberális oktatáspolitika jegyében vezettük be a kétszintű érettségit, abból kiindulva, hogy, vonjuk össze az érettségi és a felvételi momentumát, hiszen teljesen fölösleges egy tizennyolc éves diáknak kétszer nekimenni ugyannak a dolognak néhány hónapon belül.

 Hoffmann kolléganő háborúja a liberális oktatáspolitika egy fontos innovációja, a SULINET program ellen is zajlik, ami a fenti célok szellemében, a felzárkózást szolgálta minden szempontból. Ebben a „szép új világban” lekerül a napirendről a tartalomfejlesztés, lekerül az iskola belső világának gyermekközpontú átalakítása. Láthatóan lekerül az asztalról az a meghatározó liberális alapelv is, hogy a lehetőséget mindenkinek biztosítani kell, melynek keretében nyitottuk szélesre az egyetemek, főiskolák kapuit, hogy oda akár komoly társadalmi hátrányokkal is be lehessen menni és belül történjen a szelekció, ezt a kaput akarja most ismét bezárni Hoffmann, aki láthatóan a balkeze Orbánnak, hiszen a jobb kéz már foglalt…

 Ha egy kicsit felszabadulnának a bal kéz kezei, elolvashatná Alice Miller fantasztikus könyvét a Tehetséges gyermek drámáját, hogy lássa a károkozása lehetséges hatásait, és Vekerdy Tamást, Ranschburg Jenőt, hogy némi hasznosítható tudást szerezzen az okos irányról.

 Diákjogokról, demokratikus iskolákról, elsajátítandó kompetenciákról és azokat elősegítő eszközökről kéne, hogy szó essen, ha oktatásról beszélünk manapság. No meg a színvonalasabb pedagógusképzésről, és a forrásokról a bérükhöz. És persze esélykiegyenlítésről, esélyteremtésről. S Móráról, Petőfiről éppúgy, mint digitális táblákról, 3D-s eszközökkel átélhetőbbé tett természetismeretről. Arról, hogy gyereknek lenni jó és az iskolában is jó.

 Ehelyett háborúról van szó, és ennek a háborúnak a valódi áldozatai a mai iskolások.

 Persze mindez lassan gyógyuló sebeket okoz majd a „helyi ügyek helyben dőlnek el” eszméjének is, hiába fog kiderülni, hogy a ma talán egyesek által ezerszeműnek és vastag bukszájúnak vélt államnak szükségszerűen kisebb a figyelme is, a forrása is a kisvárosi gimnáziumra, a falusi iskolára, hiszen az ambícióból legfeljebb arra futja majd, hogy a hatalmi harcaiba, megfélemlítési potenciáljába az oktatási intézményeket is felhasználja. Azonban az oktatást torpedórombolóként lerohanó Hoffmann mégis minőségileg más megítélés alá tartozik, mint a rendszer egyéb átépítőmunkásai. A négy sarkából kifordított világ egyéb kockáit majd helyre rakosgatjuk, négy cudarabb év felnőttként, ha nem is méltányolható, tudhatóan restaurálható – s erre minden nappal növekszik az igény is. Azonban a gyermekeink, akikről azt hittük, hogy mind szabadabb hangulatú, az egyedi igényekre egyre jobban figyelő, a nyugati pedagógiai jó gyakorlatokat és a tudományos műhelyek munkásságának párlatát mind inkább a napi rutinba beépítő iskolákba járhatnak, a Hoffmann-érában életre szóló sérüléseket szenvedhetnek el ott.

 Ha most pár évig arra kell berendezkednünk, hogy a központosított iskolákat rendszerszerű presszióval abba az irányba fordítják, hogy gyermekeinknek már a hetvenes évek modernebb szemléletű pedagógusai szerint is feles lexikális ismeretekkel tömik a fejét, a hangulat poroszos lesz, némi avítt műmázzal még gusztustalanabbá téve, hát majd otthon kell sok szeretettel, odafigyeléssel oldanunk mindazt a feszültséget, ami a gyerekekben az iskolában felgyűlik. Otthon kell úgy kinyitnunk a szemüket a világra, hogy az iskola romboló élményei ellenére kreatívak, nyitottak, tudásvágyók legyenek, szóval olyanok, amilyenek eredendően a gyerekek.

 Kinek lesz erre ideje, ereje, kinek nem. Ahol otthon sem jut idő a kárkompenzációra ott a kormányrózsa örök tüskét hagy a gyermekekben.

 Igaz, a baj kisebb lesz, mint elsőre látszik, mert hiába akarja ezerképp megalázni a pedagógusokat a föléjük fölösen terpeszkedő állam, számos műhely nem adja majd vissza a legértékesebb kincsét: a megtapasztalt szabadságát, a saját sok tudás és tapasztalat felhasználásával nyert autonóm módon kialakított oktatási módszertanát. S majd a kötelező hülyeségeknek a minimálisan szükséges szintig behajolva, egyebekben végzik munkájukat a legjobb tudásuk szerint. A velemkorú pályatársaknak ismerős lesz ez a megoldás a Kádár-rezsim idejéből.

 S a következő választások után ugyan visszatérhetünk oda, ahova 1985-ben (!) már elindultunk, az államtól leválasztott, autonóm iskolákig, csak a sok idiotizmusnak addig kitett gyermekekért, és persze a szellemileg megalázott pedagógustársainkért mindaddig is tehetetlenül szorul össze a szívünk.

 A szerző az SZDSZ volt országgyűlési képviselője