A bukáshoz vezető hosszú út
Sok baloldali és liberális elemző azzal áltatja magát, hogy a kormány gazdaságpolitikája, a megszorítások felrázzák majd a közvéleményt. Lehet, hogy lesz elégedetlenség, de nem a többségé, és nincs olyan ellenzék, amelyre az elégedetlenek többsége hajlandó lenne a jelenlegi kormánnyal szemben szavazni. Akik kiábrándultak a kormányzó elitből, azok sem elsősorban hazudozásai és demokráciaellenessége, hanem az életszínvonal csökkenése miatt. Sokáig nem fogják még elhinni, hogy baloldali vagy liberális párt segíthet a helyzetükön.
A formátlan, pénztelen civil mozgalmakból aligha alakul ki sikeres, nagy ellenzéki párt, aligha emelkedik ki egy megváltó, tehetséges politikai vezető. Ez utóbbi inkább a jobb- és a szélsőjobboldalon jön be (és vezet el a katasztrófákig), nem pedig a szelíd liberálisok körében.
A jobboldali elit egyelőre egyáltalán nem látszik elveszíteni a magabiztosságát, kormánya pedig vaskövetkezetességgel arra készül, hogy legalább húsz évre bebetonozza a hatalmát egy olyan választási rendszerrel, melyben a gyengébb pártoknak aránytalanul kisebb esélyük lesz, és még a hozzá inkább hajló határon túli magyarságot is bevonja a választásokba.
A baloldaliak és liberálisok számára az egyik lehetőség a választásokbojkottja. Ezt az elemzők elsöprő többsége elutasítja. De nem azért, mert kételkedik a megvalósíthatóságában, hanem részben azért, mert semmitől sem rettegnek jobban, mint a bojkottal együtt járó nyílt, parlamenten kívüli küzdelemtől. Pedig igazán „forró őszök” egy ideig nem lesznek. A szokásos néhány ezer tüntető ehhez kevés. Másrészt azért sem vállalná a bojkottot a mai magyar demokratikus ellenzék, mert többsége azt hiszi, hogy ebben az esetben a gazdasági nehézségek miatt a szélsőjobboldal pártja, a Jobbik erősödne meg túlságosan. Nem értik, hogy nem a Jobbik, hanem a mai kormánypárt a legnagyobb veszély, mert ez ágyazott meg a szélsőjobboldalnak, ez hangoztat olyan kirekesztő retorikát, mellyel a szavazók jelentős részét kábítani képes.
Ezért meg persze politikusaik irgalmatlan hatalmi vágyai miatt is, ha kell, képes még egy megerősödött szélsőjobboldalt is részben leszerelni, integrálni, részben elnyomni. Együttes fellépésre az ellenzéki elit amúgy is képtelen nagy horderejű kérdésekben. Politikusi megélhetési érdekeik miatt inkább továbbra is segédkeznek abban, hogy fennmaradjon a magyar demokrácia látszata.
A másik lehetőség a több választási fordulón át tartó, lassú erőgyűjtés. Ennek évtizedei alatt parlamenti jelenlétükkel folyamatosan legitimálják az antidemokratikus kormányt, fenntartják a többpártrendszer látszatát (és ezzel megtévesztik az európai demokráciákat). De hát a kormány hosszabb idő után úgyis elkerülhetetlenülmegrohad és elbukik, szenvedéseiket és kitartásukat végül siker koronázza. Akár ne is tegyenek érte semmit.
Mivel a magyar választók jelentős részében egyelőre nincs igazán immunitás a jobboldal kirekesztő demagógiájára (a hazázásra, magyarozásra, centrális erőtérre), ezért nem várható, hogy tömegesen baloldali vagy liberális pártok felé forduljanak. Őket a biztonságérzet, az erő győzi meg, nem a szabadságigény. Márpedig a mai jobboldali elitnek és vezérének magabiztossága párját ritkítja a történelemben. Tudják, hogy választóik erre vevők. „Ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit teszek” – ez a miniszterelnöki állítás arcátlan nyíltsággal legitimálja a hazudozást, a hazudozást éppen azoknak, akiket meg tudnak nyerni. A hazugságaikat ugyanis csak a választóik hiszik el, de azok elhiszik akkor is, ha a szemükbe mondják, hogy amit elhisznek, hazugság. Sokan vannak így, és még sokáig elegen.
A második világháborút követően Nyugat-Németországban az európaibb német konzervatív jobboldalnak tették lehetővé a szövetségesek, hogy átvezessék az 1945-ben még nem demokratikusan gondolkodó, csak a katasztrófa következményeitől szabadulni akaró német többséget a ma élhető Németországába, melyben már régóta baloldali kormányok is alakulhatnak.
A mai magyar jobboldaltól szavazókat jelentős számban szintén csak egymásik jobboldali párt képes eltéríteni. Az sem lesz ugyan rokonszenves a baloldaliaknak és szövetségeseiknek, de ez már a dolgok rendje: a szakadék baloldal és jobboldal között örökké fennmarad, legfeljebb szűkíthető. Aligha lehet baloldali, liberális, vagy zöldérvekkel megváltoztatni azoknak a szavazóknak a világlátását, vezér- és biztonságigényét, szabadságtól való félelmét, akiket a jogállamot leépítő, immár egy esztendeje tartó ámokfutás sem tántorított el a kormánypárttól.
Lengyelországban a tekintélyelvű, retrográd, a mai magyarországihoz hasonló Kaczinsky-kormányzatot a vele szembefordult, mérsékeltebb jobboldal váltotta le viszonylag rövid regnálás után. Magyarországon nem remélhető ilyen gyors változás, amit történelmi sorsa magyaráz. A lengyel jobboldal, noha annak szélén is antiszemitizmus lapul, mindkét világháborúban a demokratikus Nyugat szövetségese lett. A hagyományos magyar jobboldal ezzel szemben mindkétszer Európa nyugati részével került szembe (a saját nemzetisé gein és szomszédjain kívül), és így lett vesztes. Lelki utódai ezt nem heverték ki, mert ebbéli felelősségüket máig nem dolgozták fel. (1945 és 1989 között szabad nyilvánosság híján nem is volt módjuk rá.) Zsigeri liberalizmus- és szabadságellenesség rekedt beléjük, és mára Európa egyik legerősebb szélsőjobboldala szorongatja őket. Mindez emlékeztet némileg a weimari Németországra, noha a mai magyar szélsőjobboldalnak – minden riadalom ellenére – nincsenek igazi esélyei.
A jobboldali szétválásnakma szinte semmi jele. Legfeljebb az, hogy miközben a baloldalnak és szövetségeseinek, netán a zöldértelmiségnek alig vannak az interneten spontán, jelentős fórumai, és azok is csak vergődnek a fiatal utánpótlás híján, létrejött számos, a kormányzati hatalomhoz már nem kötődő jobboldali értelmiségi szócső. A szembefordulás azonban ezeken a helyeken még nem igazán tapasztalható, nagyítóval kell keresni azokat, akik nyíltan elutasítanák a magyarozást, a hazázást és a képtelen kormányzati hazudozást. Nincs a köreikben nyoma valamiféle alternatív gazdasági programnak sem, ami a magyar jobboldal hihetetlen mentális erőtlenségét bizonyítja. Erre a fiatal konzervatív jobboldalra is jellemző az érzelmi, sértettségi alapú liberalizmusellenesség. Még arra sem képesek egyelőre, hogy az új alkotmány avítt előszavát elutasítsák.
Kétségtelen, hogy a megnövekvő lakossági elégedetlenség a kormány megszorításai láttán inspirálhatja a jobboldal egy részét arra, hogy leváljon a kormánypártról, de a kifejlethez igazi csődre lesz szükség. Amíg ez nem következik be, a baloldal és lehetséges szövetségesei se fognak érdemben labdába rúgni, és jobboldali váltópárt se lesz. Pont erre a forgatókönyvre nem akar egyelőre senki sem igazán fölkészülni. Azt hiszik, megúszható, ami nem úszható meg.
Ahogy az előző évtized közepén már előre látható volt a jobboldal elsöprő győzelme és kizárólagos hatalmának kialakulása, úgy ma a bukásához vezető hosszú út is kirajzolódik.
A szerző író
