Elemzésemben az orbáni Nemzeti Együttműködés Rendszerét fogom összehasonlítani a David Cameron nevével fémjelzett Big Society (Nagy Társadalom) társadalommodellel. Inkább a különbözőségeket próbálom kiemelni, továbbá azt, hogy miért lehet cél a politikai kultúra ésszerűsítése és egy aktív, felelős politikai közösség létrehozása a briteknél, és miért nem kormányzati prioritás ez nálunk.

A Méltányosság Politikaelemző Központ kutatójaként az elmúlt néhány hónapban a brit kormány proponált társadalmi modelljével foglalkoztam, azt vizsgálva elsősorban, hogy mely szigetországi agytrösztök voltak a legnagyobb hatással a Big Society létrehozásában. A Big Society lényege egy felelős társadalom kiépítésének a programja, az állami decentralizáció megvalósítása, a szubszidiaritás elvének alkalmazása, egyes hatalmi jogosítványok áthelyezése az államtól az önkormányzatok hatáskörébe. Továbbá a civil társadalom és a politikai közösség mobilizálása, valamint a társadalmi tőke erősítése. Ebből jól látható, hogy a toryk által javasolt társadalmi modell csak társadalmi kooperáción keresztül valósulhat meg, szükséges tehát a releváns csoportokkal való szakmai egyeztetés. A cél egyrészt a döntéshozatali mechanizmus egyirányúságának (fentről-lefelé) megszüntetése és átalakítása, másrészt pedig egy olyan modell felépítése, mely az egyéni felelősséget képes növelni. Cameron így fogalmaz az állam szerepével kapcsolatban: „Az igazi változást az állam nem tudja egyedül végrehajtani, ehhez egy felelős társadalomban mindenkinek hozzá kell tennie a maga részét”. A Munkáspárt által felépített nagy állam szerinte a felelősségérzetet csökkentette az állampolgárokban, melynek növelése kritikus faktor az új konzervatív társadalmi modell felépítésében.

David Cameron 2005-ös pártvezérré választása óta a toryk következetesen tudják hirdetni elveiket, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy elejétől fogva jól átgondolt, fő elvi pontok által kondicionált modellt készítettek az ellenzéki ciklusok során. Az ellenzéki időt Cameron azzal töltötte, hogy egy, a közpolitikai spektrumot teljesen lefedő nézetrendszert hozzon létre, melynek fő elvei képesek a különböző szakpolitikai területek tevékenységét egymással összeegyeztethetővé tenni. Ebben segítségére volt számos agytröszt is, leginkább a ResPublica, a Demos és a Policy Exchange. Rendszere egyfelől szilárd ideológiai lábakon áll, másfelől a kor követelményeinek megfelelően rendkívüli adaptációs képességgel rendelkezik, és célorientáltan rugalmas.

Az eddigiekből is látható, hogy a cameroni és az orbáni társadalommodell sok tekintetben eltér: a felelősségvállalás helyett nálunk a paternalista államfelfogás dívik, a politikai kultúra racionalizálása hazánkban a populista szólamok miatt nem cél, de az átláthatóságban is súlyos eltérések vannak. Ami igazán megkülönbözteti a két modellt, az a valódi koncepció természete. Az orbáni Nemzeti Együttműködés Rendszere egyszerűen nem áll össze koherens egésszé, nem terjed ki a teljes közpolitikai spektrumra, és nincsenek meg a fő elvei.

A brit kormány ezzel szemben a büntetőjogi rendszerben, az oktatás-, a bevándorlás-, a család- és a fiskális politikában is a Big Society elveivel összhangban hozza a hosszú távú hatással rendelkező döntéseit. Ez jól tetten érhető abban, hogy például a büntetés-végrehajtási intézetek, a szankciók realizálása melletti fő feladatát, a társadalmi reintegrációt a különböző releváns csoportokkal való egyeztetésen keresztül látják megvalósíthatónak. Általában véve elutasítják az itthon oly divatos jogszabályi gondolkodást, állítva, hogy semmilyen társadalmi reform nem hajtható végre a politikai közösség bevonása nélkül. A bevándorlás kérdésében, mely sokban rokonítható a hazai cigányság integrációjának programjával, éles hangot ütve meg negyven év politikai korrektség diktálta tabuival számolt le a kormány, és hatékonyan, a brit identitást erősítve, a kulturális érzékenység béklyóit ledobva, mégis nem a bevándorlók ellen uszítva, célorientáltan és kooperáción keresztül építik a munkaállamot. Az oktatásügyben a felsőoktatási intézmények számára az államtól való függés csökkentését, valamint a társadalmi mobilitás támogatását tartja jónak. A költségvetési megszorítások népszerűtlen programját pedig már ellenzékben megígérték, ugyanis látva a rendkívül válságos adatokat, ez mutatkozott az egyetlen felelős megoldásnak, jóllehet a társadalom szempontjából hosszú távon eredményes programnak bizonyulhat, pártpolitikai szempontból kétséges döntés. Ilyen felelős politikát nyilván csak olyan országban lehet folytatni, ahol a politikai kultúra racionalizálása már elért egy olyan magas szintre, amikor már az állampolgárok a populizmus jeleit felismerik, azt elutasítják és el tudják fogadni a rövid távon fájdalmasabb, azonban hosszú távon eredményt fialó döntéseket. A Cameron-kabinet egyes döntései (tandíjemelés) heves indulatokat váltottak ki és hoztak a felszínre, amely azt bizonyítja, hogy még a britek sincsenek teljesen felkészülve az efféle politikára, azonban a számszerűsíthető eredmények azt mutatják az ország jó úton halad.

Magyarországon tehát az orbáni rendszerrel nem az a legfőbb probléma – az elhibázott gazdaságpolitika mellett –, amivel egyes baloldali kritikusok támadják a kormányt, hanem, hogy nincs egy jól felépített társadalmi modell, egy koncepció, mely legalább a főbb pontok tisztázásával világossá tenné a jelenlegi kormány társadalmi vízióját, valamint hiányzik a nagy távlatokban gondolkodás. Igaz, a brit kormányéhoz hasonló lépések keresztülvitele Magyarországon jelenleg jelentős szavazatveszítés nélkül elképzelhetetlen, hiszen éppen a szavazatmaximalizálás oltárán eddig szinte kivétel nélkül az összes kormány feláldozta a politikai kultúra erősítését.

A Fidesznek tehát szüksége lenne egy jól kidolgozott társadalmi modellre, mellyel egyrészt néhány népszerűtlen intézkedés igazolhatóvá válna, másrészt nem kellene szenvednie az állandó elvi következetlenségek (vö.: ciklus elején és jelenleg a kormány magatartását a költségvetési hiánycéllal és államadóssággal kapcsolatban) okozta súlyos hitelességi problémákkal. A paternalista államfelfogást és a korlátozott racionalitás következményeitől való aggódást pedig felválthatja majd egy bizalomra épülő, az állampolgárokat partnernek tekintő politikai kultúra, amelyben központi jelentőségű értékké válhat az átláthatóság, az elszámoltathatóság és a választói szabadság.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa