Mit lehet mondani az új vallásügyi törvényről e hitvallással szembesítve? A törvényhozók, valamint a közvélemény többsége nem lát itt semmilyen feszültséget vagy ellentétet, mert úgy vélekednek, hogy ha számos, eddig bejegyzett egyház elveszti is az egyházi státuszát, maga a lelkiismereti és vallásszabadság joga nem szenved sérelmet az új törvény nyomán. Ezen kívül – teszik hozzá – legfőbb ideje volt már rendet vágni a szekták dzsungelében, és kiszűrni a biznisz-egyházakat.

Ha csupán a finanszírozásról – a költségvetési támogatásnak és az intézményeknek járó plusz egyházi normatívának vagy akár az adó 1%-os felajánlásának a megvonásáról lenne szó – ez valóban nem sértené még a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot.

Az új vallásügyi törvény azonban messze túlment ezen. A törvény 7. §-ának a 4. bekezdése szerint: „Az egyház elnevezést csak e törvény szerint nyilvántartásba vett szervezet viselheti”. Tehát, 2012. január 1-jétől a 14 elismert, és az állam által automatikusan újraregisztrált egyházon kívül egyetlen keresztény vagy nem keresztény vallási közösség sem nevezheti magát így. Az egyház szó (a görög nyelvű Újszövetségben: ekklészia) azonban alapvető keresztény fogalom, egyaránt jelentheti keresztények helyi csoportját, vagyis egy gyülekezetet, avagy azonos hitvallású gyülekezetek közösségét. A szó jelentése: kihívottak, Isten által elhívottak.

Tehát megtiltani keresztények csoportjainak vagy gyülekezeti szövetségeinek az egyházként való önazonosítást, gyakorlatilag annyi, mint megtiltani nekik azt, hogy keresztényeknek, Krisztus követőinek, általa elhívottaknak vallják magukat.

Nem hárítja el a lelkiismereti és vallásszabadság sérelmét Gonda László református lelkész, teológus, a Külügyminisztérium szakértőjének minapi érvelése tudniillik, hogy „belső szóhasználatukban és liturgiájukban a hivatalos egyházként el nem ismert közösségek is nevezhetik magukat egyháznak”. Csakhogy a keresztényeknek vallásuk alapítója, Jézus Krisztus ezt hagyta meg: „Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32). A törvény idézett paragrafusa nyilvánvalóan sérti az egyházi státuszból kirekesztetteknek azt a jogát, hogy hitvallásukat nyilvánosan, egyházként képviselhessék.

Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára azzal érvelt, hogy „a legutóbbi magyar népszámlálás során a lakosság magát hívőnek valló részének 98,9%-a az új törvény által is elismert 14 egyházhoz tartozik”. (Megjegyzendő: a népszámláláskor önkéntesen lehetett vallani az egyházi hovatartozásról, tehát a fenti adat nem pontos, és a rá való hivatkozás nem korrekt e körülmény említése nélkül.) A keresztény szellemiség mércéjével szembesítve azonban nem mentség az, hogy a lakosságnak viszonylag kis részéről van szó. Ez olvasható már a mózesi törvényben, amit Jézus is érvényesített: „Ítéljetek igazságosan mindenkit… Ne legyetek személyválogatók az ítéletben: kicsinyt úgy, mint nagyot hallgassatok meg…” – (5Móz 1, 16-17; Mt 5,17).

Jómagam, e cikk írója, például olyan keresztény közösséghez tartozom, amely hitéleti és oktatási tevékenységéhez soha nem fogadott el egy fillért sem az államtól, mégis „kirostáltatott” a bizniszegyházaktól való megszabadulás jogcímén. Igazságos ez?

Ha azzal érvelne valaki ezek után, hogy nincs szükség szektákra a keresztény tradíciót megbízhatóan őrző nagy történelmi egyházak mellett, akkor –anélkül, hogy kritikai vizsgálat alá vetnénk a fenti állítást és annak fogalmait – megint csak ott van a kereszténység alapítójának az egyértelmű állásfoglalása: „János, mondta: Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz, és eltiltottuk őt, mivelhogy nem követ [téged]mivelünk. Mondta néki Jézus: Ne tiltsátok el, mert aki nincs ellenünk, mellettünk van” (Lk 9,49-50). Ez is Jézus kijelentése: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók… Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem” (Jn 10, 16. 27).

Az új vallásügyi törvény tehát, amely a keresztény szellemiséget lenne hivatva képviselni, mintegy a kereszténység Alapítójának és Fejének a hatáskörébe avatkozik bele azzal, hogy eltilt keresztény közösségeket attól, hogy nyilvánosan egyháznak vallva magukat gyakorolhassák hitüket.

És mi a helyzet a nem keresztény vallási közösségekkel? Erre vonatkozóan is található alapelvi eligazítás az Újszövetségben. A szamaritánusok Izrael nézőpontjából pogányok voltak, mindenképpen az ószövetségi egyházon kívüliek, Jézus mégis rendreutasította velük kapcsolatban a látszólag érte buzgólkodó Jakab és János apostolt, akik tüzet kértek volna rájuk az égből: „[Jézus] megfordulván, megdorgálta őket: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa” (Lk 9,55-56). A lelkiismereti szabadság tiszteletben tartására maga a teremtő és megváltó Isten ad példát a bibliai kinyilatkoztatás szerint. Nála nem létezik semmiféle lelkiismereti kényszer, kötelező keresztény ideológia. „Ahol az Úrnak Lelke ott a szabadság” (2Kor 3,17) „Aki szomjúhozik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az élet vízét ingyen” (Jel 22, 17) –olvasható az Újszövetségben.

Végül, teljességgel összeegyeztethetetlen a keresztény szellemiséggel az, hogy parlamenti képviselők döntsenek – politikai alapon – az egyházi státusz megadásáról vagy megszüntetéséről. Ez annyi, mint a világi hatalom hatáskörébe utalni azt, ami az Istenre tartozik. Jézus egyértelműen helytelenítette a két különböző kategória, illetve a hozzájuk tartozó dolgok efféle összekeverését: „Adjátok meg, ami a császáré a császárnak, és ami az Istené az Istennek!” (Lk 20,23-25).

A szerző teológiai főiskolai tanár