A befektetők, piaci szereplők nyilván értékelik az erőfeszítéseket, hiszen míg Európa a növekvő eladósodottsággal és annak kedvezőtlen gazdasági hatásaival küzd, addig nálunk a helyzet éppen fordított – már ami az adósságot illeti.

Nézzünk azonban kicsit a számok és a folyamatok mögé. Az említett, az év hátralévő részében esedékes csökkentés mintegy négymilliárd eurónak megfelelő összegről szól. Ebben akad a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Unió (EU) által biztosított hitelből is, amelynek első visszafizetendő, mintegy kétmilliárd eurós részlete most válik esedékessé. Ehhez jönnek még egyéb kötvények, papírok.

Amennyiben a 2008-ban felvett IMF–EU készenléti hitel 5-6 százalékos kamatával, valamint az Államadósságkezelő Központ által (ÁKK) legutóbb kibocsátott, tízéves lejáratú kötvények 7,45 százalékos referenciahozamával számolunk, akkor az jön ki, hogy csak a négy százalékpontos adósságcsökkentés eredményeként 79–82,5 milliárd forinttal csökken az ország kamatterhe, vagyis évente ennyivel kevesebbet kell kifizetni a meglévő adósság után. Ez az idei büdzsé finanszírozási kényszerének nagyjából a kilenc százaléka. (Hangsúlyozom: mindez csupán egy nagyon durva számítás eredménye.)

Akad azonban egy bökkenő!

Mindez csak ebben a pillanatban, vagy mondhatnánk úgy is, elképzelhetetlenül tiszta laboratóriumi körülmények között igaz. Hiába ugyanis a szívmelengetően kedves csökkenő államadósság és kamatteher, egyáltalán nem biztos, hogy jövőre mérséklődik az ország finanszírozás igénye. Hogy ezt meg tudjuk mondani, ahhoz figyelembe kell venni többi között a forint jövőbeni árfolyamát vagy az akkori alapkamatot – amit természetesen nem tudhatunk, hogy miként alakulnak jövőre. Ráadásul, ha a gazdaság szekere is döcög, leragad, akkor a nagy igyekezet ellenére is előfordulhat, hogy az ideinél több forrást kell bevonni a piacról.

Az adósság mostani csökkentése „csupán” egy ügyes játék. A mérséklést ugyanis nem organikus fejlődéssel, a gazdaság alrendszereinek átalakításával értük el, hanem egyszeri tételek bevonásával. Ezek pedig végesek és elfogynak – mégpedig igen hamar.

Piaci körökben pedig örülnek ugyan az erőfeszítésnek, amit a kormány tesz az adósságcsökkentés érdekében, de sokkal szívesebben látnák, hogyan sikerül ezt a folyamatot fenntartható pályára állítani. Miért baj, hogy ez nincs így? Nem kell nagyon az idei költségvetés mélyére tekinteni, hogy lássuk: ha nem lettek volna a nyugdíjvagyonból bevont források, akkor a GDP-arányos államháztartás hiánya 6-7 százalék lenne, vagyis elképesztő mértékben kellett volna növelni a forrásbevonást a külső piacokról, így növelve tovább az államadósságot.

További lehetőség, hogy a költségvetés kiadási oldalán farag tovább ennyit a kabinet, az egyébként is szükséges strukturális átalakítások (értsd: megszorítás) mellett azonban így már nagyon sok lenne jövőre. Ebben a környezetben valamit muszáj volt tennie a kormánynak, a megoldást pedig részben az említett adósságcsökkentésben találta meg. Ezért volt szükség a tartozás csökkentésére, na és persze azért is, mert ezt várja a piac.

Ugyanis minden ellenkező retorika ellenére a magyar kormány éppen azt a dallamot húzza, amit a befektetők várnak tőle, csak a hangszer más.

Mi visszafizetjük, a spanyolok közül sokan – képünk tegnap készült Madridban – szabadulnának tőle