Reflexió a devizahitel-mizériára
Most nem kívánok a szokásos érvekkel sokat foglalkozni. Olyanokkal, hogy ha a bérek teljesítményfedezet nélkül elszabadulnának, az feltétlen inflációs hatású lenne, még ha a szerző ezt nem így látja, akkor is, ugyanis a fogyasztási cikkek zömének gyártása nem ebben az országban történik. Tehát a nagyobb béráramlás lehet, hogy nagyobb fogyasztást eredményezne, de az így keletkezett többletek nem a magyar államháztartást gazdagítanák. A magasabb bérszínvonal viszont Magyarország nemzetközi versenyképességét tovább rontaná.
A cikk is említi, hogy az első Orbán-kormány két egymást követő évben összesen 250%-kal emelte a minimálbért, de azt nem, hogy számos cég emiatt elhagyta az országot.
De ez ma már részletkérdés ahhoz a problémahalmazhoz képest, amelyet az elhamarkodott, szabályozás és korlátozás nélküli globalizáció jelent ennek a régiónak. Ugyanis a mai válságot ma már semmilyen belső, Magyarországon bevezethető módszerrel nem lehet megoldani. Ezt csak közösen az Európai Unióval, sőt az USA-val együtt lehetne kezelni.
A két fejlett régió mai helyzetét semmilyen múltban bekövetkezett válsággal, vagy egyéb gazdasági problémával nem lehet összevetni. Ezekre a kihívásokra nem lehet az 1990 előtt élt nagy tekintélyű közgazdászok műveiben megoldást találni, mert a problémák a közelmúltban keletkeztek. Az elmúlt 30 év globalizációs folyamatai, és különösen Kína 30 évvel ezelőtt bevezetett új gazdasági stratégiájának áldozatai vagyunk.
Gondoljunk csak bele: 20 évvel ezelőtt Kínában kevesebb mint ötmillió ember dolgozott exportra, ma több mint 200 millió! S ez a szám nap mint nap növekszik. Kettőszázmillió szorgalmas, a munkáját alázattal, lelkesen végző kínai került be a világ munkaerőpiacára.
Az USA és Európa is megelégedne e hatalmas foglalkoztatott tömeg 15-15%-ával. Ugyanis régióink jelenlegi problémáit bőven megoldaná 30-30 millió új munkahely. Sőt még kevesebb is.
Az USA kicsit előrébb jár a termelés Kínába telepítésével, mint mi európaiak, ezért roppantak össze ott az ingatlanalapok is előbb. Természetesen voltak más okok is, de alapvető ok a foglalkoztatás megtorpanása, az üzemcsődök, a munkanélküliség felerősödése.
Természetesen igaza van Gazdag Lászlónak abban, hogy ilyen helyzetben nem az a megoldás, hogy Magyarországból is Kínát csinálunk, egészen addig menve, amíg el nem érjük hogy olyan kiszolgáltatott, kizsákmányolt és igénytelen legyen a magyar ember, mint a Nyugat-Kínából a jobb élet reményében a keleti fejlett övezetekbe vándorló kínai paraszt.
De az sem lenne megoldás, ha esetleg az ön, vagy az önhöz hasonló gondolkodású közgazdászok hatására Orbán Viktor úgy döntene, hogy drasztikusan megemeli a minimálbér összegét. Mert jól hangzó, a nép által kedvelt intézkedés lenne az tény, kezdetben, de amikor a cipőgyári munkások télen fűtetlen üzemben kellene, hogy dolgozzanak, mert máson már nem tud a magyar gyártulajdonos spórolni, akkor egy ilyen intézkedés újabb munkanélküliségi hullámot indítana el.
Akkor mi a teendő? A jelenlegi trendvonalak egy hosszan elnyúló és egyre mélyülő válsághoz vezetnek, amelyből egyre nehezebb lesz felállni. Egyszerűen tudomásul kellene venni, hogy még nem jött el a globalizáció ideje. A globalizáció végzetes hatású lehet a szóban forgó két régió számára, de ezen belül különösen a volt szocialista országoknak, hiszen mi más gazdasági, társadalmi háttérrel rendelkezünk mint a E–15-ök vagy az USA.
Ha a termelőszféra meggyengül a kínai konkurencia miatti csődök, valamint a jellemzően nem saját hazájában működő tőke okán, az egész gazdaságot tönkreteszi. A pénzáramlás elapad, az állam kevesebb bevételre tesz szert, a lakosság szintén, a belföldön maradt termelők egyre több ágazatban szenvednek a távol-keleti konkurencia miatt, a gazdaság mozgástere egyre kisebb. Munkanélküliség, elszegényedés, a társadalom kettészakadása, a bűnözés növekedése, szélsőséges eszmék felszínre kerülése stb., és elindultunk egy olyan úton, amelyről egyre nehezebb lesz visszafordulni.
Ha végiggondoljuk, nincs a modellen egy reláció sem, amely kielégítően működne. Ez az általános válság biztos jele. A jelenlegi helyzet csak a nagytőkének kedvez, csak és kizárólag az a haszonélvezője.
Ebből csak egy kiút van: Ki kell egyenlíteni fiskális módon a versenyképességi különbségeket mindaddig, amíg a szóban forgó távol-keleti és egyéb régiók fel nem zárkóznak az euró pai átlagbérszínvonal 60-70%-ra. Ugyanis egy 4-5 lépcsős termékpályánál már olyan mértékű különbségek mutatkoznak jelenleg, amit semmilyen hatékonyságnövelő módszerrel nem lehet ellensúlyozni.
Tehát kvóták, védővámok és egyéb megállapodások szükségesek, melyeket csak a két szenvedő régió közös és egységes fellépésével lehet elérni. A tőkeexportot, különösen ha az ilyen régiókba irányul, büntetőadóval kell sújtani. Kemény és drasztikus intézkedéseket kell hozni, mert még a végén igaza lesz Marxnak, hogy a kapitalizmus megsemmisíti önmagát.
Tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen intézkedéseknek ára van. Ilyen intézkedéseket ellenintézkedések követnek, ezért sem lehet ezt még csak Európa-szinten sem igazán hatékonyan kezelni, de a két régió együtt már képes lenne erre. Az áldozatok kisebbek lennének, mint a jelenlegi folyamatok következményei. A trendek megfordulnának, az egyensúlyok helyreállnának.
Mit fognak csinálni az E–15-ök, ha már a fejlett iparágaik is veszélybe kerülnek a kínai konkurens termékek miatt? Mit tesznek akkor, ha mondjuk VW-minőségű autók gurulnak le a kínai gyártósorokról, és azokat jóval olcsóbban kínálják? S mit fogunk tenni mi, ha még ezekben a relációkban is megszűnnek a beszállítások? Hova lesz az a 1,5% halvány GDP-növekedés, amelyet főképpen ez a néhány nagy autógyár realizál?
A szerző elnök, Csődhelyzetbe Jutottak Közhasznú Egyesülete
