A Legfelsőbb Bíróság elnöke vezette Országos Igazságszolgáltatási Tanács valóban fura grémium: korábban jórészt megyei elnökökből állt, akik így saját magukat ellenőrizték, s maguknak osztották el a szerveztrendszernek járó költségvetési támogatást. Igaz, másfelől a politika nem befolyásolhatta ezúton a bíráskodást.

A Fidesz a kezdetektől ellenezte a bírói önigazgatás e rendszerét. Tavaly alaposan vissza is nyesték a testület hatásköreit, és azóta szinte minden érdemi kérdésben – a költségvetés kivételével – a főbíró dönthet. De ez sem elég: a Fidesz kihelyezett frakcióülésén kimondták, nincs szükség a tanácsra. Alakítsanak inkább Országos Bírói Hivatalt, amelynek élén a parlament által kilenc évre kinevezett vezető áll.

Nem tudni még, hogy a hivatalt egy, a fülkeforradalom számára kedves bíró vezeti-e majd, vagy a jelölt más körből is kikerülhet. Az sem világos, hogy ennek az embernek mi lesz a feladata, például dönthet-e vezetői kinevezésekről és felmentésekről. S a bírák kapnak-e szerepet ebben a rendszerben? Az ördög a részletekben rejlik, és ezek még nem ismertek. Egy tisztességesen működő jogállamban nem kellene tartani semmitől, hiszen a Fidesz által elképzelt rendszer működőképes is lehet. Egy új hivatal – és annak kétharmados többséggel választott, tehát nagy legitimitású vezetője – az eddigieknél eredményesebben is irányíthatná az igazságszolgáltatást. Félő azonban, hogy nem ez az elsődleges cél, hanem az, hogy a kétharmad újabb területen vesse meg a lábát.

A számvevőszék, a pénzügyi felügyelet, a médiahatóság, a Költségvetési Tanács vagy az ügyészi szervezet élére már az új többség állított vezetőket – kivétel nélkül saját kádereit. Az Alkotmánybíróság üdítő kivétel: korábbi elnökét a Fidesz megerősítette posztján, igaz, ezt ellensúlyozandó saját embereivel töltötte fel a testületet. A bíróságon eddig nem történt meg a „rendszerváltás”, de most megtörténhet.

Sokan ismerik és idézik is ebben az összefüggésben a kis gömböc meséjét. A mihaszna előbb bekapta a szegény ember három leányát, majd a feleségét, utóbb a gazdát. Akkor a padlásról „leszakadott”, s legurult a létrán, ki az utcára, ahol „utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta”. Így járt egy kondásfiú is, aki paprikás szalonnát evett, kezében hegyes bicskával. A kés megakadt a gömböc szájában, végighasította, és „egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott”. A kirepedt kisgömböccel akkor már nem törődött senki.