Azt olvastam, hogy ami Líbiában történik, az egy jól irányzott R2P. Ez SMS-nyelvből kibontva azt jelenti, hogy responsibility to protect, az „oltalmazás felelőssége”. Be kellett avatkozni Kadhafi ellen, mert ágyúval lőtte a felkelőket, s azt ígérte, hogy fegyveresei háztól házig járva fogják lemészárolni a lázadó „patkányokat”.

A líbiai polgárháború és a NATO-beavatkozás még nem ért véget, nem dőlt el, hogy nem kezdődik-e egy másik hasonló akció esetleg sokkal bonyolultabb helyen, egy másik arab országban. Azok, akik a Nyugat beavatkozásait elsősorban az anyagi érdekkel – adott esetben elég tekintélyes szénhidrogén-lelőhelyekkel – hozzák összefüggésbe, most számolhatnak. A Szíriában meggyilkoltak száma milyen arányban is van az ott kitermelt kőolaj és földgáz mennyiségével? Amíg folyik a számolás, addig is az EU embargót rendelt el a szír kőolajra. De ki fogja megvédeni az embereket?

Húsz éve, amióta a hidegháború végét bejelentették, szinte nem volt év, hogy ne történt volna valami, amimiatt népeket, országokat, kisebbségeket kellett megvédeni kormányuktól vagy szomszédaiktól. Azóta is vitatkoznak rajta, volt-e sikeres nyugati katonai beavatkozás az időszakban. Van, aki szerint a balkáni háborúk erőszakos lezárása idesorolható. Mások vitatják ezt. Irak és Afganisztán megtámadása egyesek szerint elhibázott volt. Afganisztánban majdnem tíz éve tart a háború, és nem jutottak közelebb a célhoz. Feltehetően azért, mert a beavatkozók szeptember 11. sokkhatása alatt azt képzelték, hogy képesek a terrorral cinkos, embertelen tálib rendszer megbüntetésére, leváltására, és be tudnak vezetni egy jól kormányzott jogállamot. Pedig erre vajmi kicsi ott az igény. Ellenben nagy volt a kedv a dzsihádra, a nyugatiak elleni harcra. Hasonló történt Irakban is. Pedig az Afganisztánhoz képest gazdag és képzett ország, megfelelő infrastruktúrával, népes középosztállyal.

A nyugati katonai beavatkozásnak továbbra sincs esélye. Jó lenne, ha ezt látnák a világban, mert például a francia kormánynyilatkozatok Szíriát illetően immár szinte fenyegetővé válnak. Nem arra gondolok, hogy a végsőkig el kellene tűrni gyilkos rezsimeket. De a diktatúrák elleni fellépésnek más eszközeit kell választani, mert a háború nem jött be. Akik most Líbiát illetően sikerről beszélnek, feltehetően szintén szoronganak, mert kiszámíthatatlan a jövő. Jöhetnek újabb polgárháborúk, fordulatok, feltünhet akár egy Kadhafihoz hasonlóan bizarr diktátor is.

Tíz évvel 2001. szeptember 11. után látjuk, hogy nem az iszlám terrorizmus a világot fenyegető legfőbb veszély. Létezik továbbra is, de gyilkosságra kész fanatikusok mindenütt vannak. Norvégiában például antiiszlám alapon. A dzsihád ott népszerű, ahol a „Nyugat” megszállóként van jelen, s nem a civilizációk együttélése bontakozik ki. Akkoriban írtam Amerikából, hogy beláthatatlan végű ellendzsihádot kezdett boszszúból – és civilizációs missziójától hajtva. Nem kellene folytatni.