Nyolc-tíz évre előre a magyaron kívül egyetlen európai kormány sem ígérget, legyen bár sokkal kevésbé stabil (kevésbé kétharmados), mint a mienk. Úgyhogy ez komolytalan. Ráadásul, látván a német kormány – nevezetesen Angela Merkel – eltökéltségét arra, hogy senkit ne zárjanak ki az euró övezetből, még Görögországot se; látva azt, hogy Merkel igen drága görög mentőcsomagja szabad utat kapott a német alkotmánybíróságtól, azt kell mondanunk, hogy Orbán túlontúl is pesszimistának látszik az euróövezet összetartó erejével szemben, bár ezzel nincsen egyedül. Ott vannak a (vajon mire föl?) kárörvendő amerikaiakmeg az övezet „egészséges fukarjai” – hollandok, finnek –, akik a költekező, eladósodott testvérek számláját vonakodnak állni. Csődbiztosokat rendelnének ki föléjük.

Csakhogy nekünk nincs eurónk, nem tartozunk az euróövezetbe, a mi szuverenitásunkat – önálló döntési jogainkat – onnan nem fenyegeti senki. Ennélfogva nekünk „starthelyzet” nem nyolc-tíz év múlva lesz, hanem most van. Aki az euróövezet válsága „utáni” helyzetet festi le akármilyennek is magyar szempontból, az tódít, talán nem is tudja, miről beszél.

Nekünk momentán azzal kell foglalatoskodnunk, hogy van két friss adatunk, mindkettő elég rossz. Az egyik arról szól, hogy a folyó év második negyedében a magyar gazdaság stagnált (ellentétben az euróövezet és az övezeten kívüliek többségével, például a csehekkel); a második pedig arról, hogy a költségvetés deficitje egyre inkább „elszállni” látszik, azaz korrekciók után kiált. Hogy szigorúbban, de tárgyszerűen fogalmazzak: mára kiderült, hogy az Orbán-kormánynak se a gazdasági növekedésre, se a lakossági fogyasztásra (ami az előbbivel összefügg), se a költségvetési adóbevételekre vonatkozó korábbi várakozásai nem teljesültek, egyszóval hamisak voltak.

Nincs belpiaci konjunktúra, amely az előnytelen külpiaci helyzetet (közelebbről: nyugati felvevőpiacaink zsugorodását) kompenzálná. Sőt alighanem az állami kiadások visszaszorítására elrendelt intézkedések is kimerülőben vannak, hacsak nem akarják/ fogják Orbánék az egészségügyet, az oktatást, a szociális juttatások egész rendszerét a szó szoros értelmében kiéheztetni. Valójában csak a bevételi oldalhoz lehet nyúlniuk, ahol azonban a meghirdetett célok java része (az adóbehajtási fegyelemtől a magánnyugdíjpénztáraktól elvett részvénytulajdon osztalékáig) illuzórikus, a Matolcsy-féle, igazán komolytalan összeurópai luxusadóötletről nem is beszélve. De a benzin, a cigaretta és a szeszes ital pluszadóztatása egyáltalán nem illuzórikus. Voltaképp az egyetlen menedék!

Élénken él az emlékezetemben, hogy amikor a nyolcvanas években Mrs. Thatcher kormányai évente kétszer is költségvetést meg kiigazítást nyújtottak be a parlamentnek, a hihetetlenül bonyolult számok közül a köznépnek szóló bulvársajtó mindig csak három dolgot pécézett ki: menynyivel lesz drágább egy korsó sör, egy gallon benzin és egy csomag cigaretta. Ez a három tudnillik (ami mindig drágult) agyilag, érzékileg megfogható volt a közönségnek, a többivel nem is törődött. Mindig minden „kiigazítás” (pardon: átszervezés) ennek szólt.

A nap végénminden ilyen egyszerű. Ez a starthelyzet. Mármint nekünk. Nem 8-10 év múlva, hanem most.