Ha a kormányt erőskezű és okos feleséghez, az önkormányzatokat pedig alkoholista férjhez hasonlítjuk, nem kérdés, hogy a pénzt a feleségnek kell adni. Az önkormányzatok „alkoholizmusa” abban nyilvánul meg, hogy számosan közülük szenvedélybetegek. Nem tudnak ellenállni a bankok ajánlatának, akik ugyan nem alkoholt, hanem pénzt kínálnak, de ez éppoly mámorító.

Az eladósodásnak persze az önkormányzatok sem örülnek – ahogy az alkoholista sem túlságosan büszke magára, amikor dülöngél –, de a pénz számukra a hatalom megtartásának esélye is. Ahol a választók nem látják a fejlődést, nincsenek beruházások, nincsenek segélyezések, ott az önkormányzatot – és elsősorban a polgármestert – rossznak, ahol van pénzköltés, ott jónak tartják. S a választót nem érdekli, honnan a pénz, kötvénykibocsátásból, banki vagy 20%-os kamatozású magánkölcsön-felvételből, csak legyen.

Minden lecsúszás személyiségrombolással jár, az „alkoholista” elkezd magyarázni, ígérgetni, fogadkozni a képviselőknek, a jegyzőnek, a könyvvizsgálónak, s néhány civil szervezetnek, hogy a költségvetést egyensúlyba hozza, de hatalmi mámorát csak úgy tudja kielégíteni, ha erején felül fejleszt. A kielégülés a szalag átvágása, a megnyitóbeszéd megtartása, a fényképeszkedés, a rongyrázás, vagy csak az a remény, hogy így fogja a következő választásokat ismegnyerni.

A polgármester hivatásos hazudozóvá válik, s mert fizetési kötelezettségeinek nem tud eleget tenni, ott pedig nem fizet, ahol nem muszáj. Hovatovább ezért robban ki botrány több önkormányzatnál az iskolások kedvezményes könyveihez adott támogatás elköltése miatt, de számos magánvállalkozó is panaszkodhatna a fizetési késlekedésekért. Az önkormányzatok fizetési morálja, illetve annak hiánya a hazai körbetartozásnak egyik lényeges láncszeme, ahogy az egész ország pénzügyi válságának is az önkormányzati eladósodás az egyik legfontosabb része.

Nem minden önkormányzat megbízhatatlan szélhámos, és már csak annál is kevésbé lehet az, mert az önkormányzat bonyolult, összetett szerveződés,melybenműködik,működhet az önkontroll. De itt is folytathatjuk a pszichológiai hasonlatot. Freud szerint az egyén személyisége is három részből tevődik össze, egy kiegyensúlyozó énből, egy vénkisasszony felettes énből és egy örömelvű ösztönénből. A kiegyensúlyozó szerepet a képviselő-testület, a vénkisasszonyt a jegyző (és a mögötte lévő állami apparátus, könyvvizsgáló, közigazgatási hivatal stb.), horribile dictu az ösztönént a polgármester képviseli.

A polgármesterek bár szeretnek józan és felelősségteljes vezetőként megjelenni, akik irányítják és kormányozzák a közösség bizalmából a települést, valójában a szereposztás nem ez. Rájuk a machiavellizmust kényszeríti a rendszer, akár függetlenként nyertékmeg a választásokat, akár valamely párt színeiben. (Az utóbbi a jobb, mert legalább a párt bizonyos kontroll alatt tartja őket.) Ha a kérdés náluk nem úgy merül fel, hogy mi módon lehet a legtovább megtartani a hatalmat, akkor egy vagy két ciklus után el is veszítik.

Minél hosszabb ideig tudja megőrizni a pozí cióját egy polgármester, annál valószínűbb, hogy a népet el tudja látni kenyérrel és cirkuszszal, a képviselőket képes maga mellé állítani, a jegyző pedig nem válik jogi akadállyá, sokkal inkább cinkosává vagy „zsebcicájává”. Viszont minél inkább maximálja a hatalmát, annál nagyobb a csábítás a kölcsönfelvételre, hogy más korrupciós helyi technikák elszaporodását már ne is említsük. Tisztelet mindazon polgármesternek, aki ellen tud állni e rendszerből adódó kísértésnek.

A rendszer azonban ezen túlmenően sem tökéletes. Az egymással szemben álló, egymást korlátozó részek összeveszhetnek, a szerepén túlnyújtózkodhat a jegyző – pl. ha nem mint hivatalnok, hanem mint helyi polgármesterrel szembeni politikai szerepvállaló jelenik meg. Összefoghat a jegyző a képviselőkkel a polgármesterrel szemben (l. Esztergom). Sorolhatnánk a feszültségek és a nehézkes működés veszélyeit, de ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a polgármester legnagyobb ellensége saját maga, akkor azt is elfogadjuk, hogy szükség van a hivatalnak a polgármestertől való függetlenségére. Maga a képviselő-testület is ellensúlyt jelent, amely közvetít a nyilvánosság és a helyi hatalom közt.

Jelen pillanatban a rendszer megváltoztatásának terve van napirenden. Egyfelől csökkentik az önkormányzatok és így a polgármesterek mozgásterét. A jegyzők nem feltétlen bánják ezt, mert a feladatok számának csökkenésével a felelősség is csökken. Az „okos asszony” kénytelen elvonni a pénzek feletti rendelkezés egy részének jogát, az iskolák átvétele, központi finanszírozása is ilyen kényszer, és idetartozik az is, hogy a kölcsönfelvételt milyen eszközökkel próbálják meg korlátozni, ellenőrizni. Nyilván fölösleges az egészségügy és az oktatás és sok más pénz önkormányzaton keresztüli átcsorgatása is (l. tankönyvtámogatás), hogy aztán a pénzek rendszeresen elakadjanak. Az önkormányzatok érve ezzel szemben az, hogy nem az „alkoholizmusuk” vezetett az eladósodáshoz, hanem a kevesebb pénz és több feladat. A kormány viszont ebben a helyzetben csupa alulfinanszírozott feladatot akar magára venni, és nem kiszámítható, hogy egy ilyen átállásnak végül is mi lesz a végeredménye.

A legszegényebb települések eddig sem kerültek csődbe, és nem is költekezték túl magukat, merthogy a bankok számára sem voltak partnerek, náluk valóban csak az „asszony szűkmarkúsága” okozza a nehézséget. Az 5–20 ezer lélekszám közti települések billegnek a két szélső kategória között, de az ennél nagyobbaknál általánosak a nagy léptékű beruházások, mert van mit a bankoknak fedezetként felajánlani, s amelyekben most mellesleg Fidesz-képviselői és -polgármesteri politikai vezetés van. Amennyiben a Fidesz kormánya elvon tőlük hatalmat, a politikai logika azt diktálja, hogy cserébe adjon valami kárpótlást. Ez is egy szempont lehet azokban az elképzelésekben, melyek szerint a jövőben a jegyző munkáltatója és kinevezője a polgármester legyen. A Fideszkormánynak nyilván fontos, hogy mit gondolnak róla a fideszes polgármesterek. Itt azonban – mint oly sokszor máskor is – egy fontosabb probléma körvonalazódik: a közigazgatás hatékony működése.

A demokrácia szempontjából a legrosszabb megoldás, ha a polgármester kinevezője és munkáltatója a jegyzőnek. Még az is jobb, ha a kormányhivatali lánc részévé válik, mert így mégiscsak a hatósági munka és a törvényességi felügyelet embere maradhat. A legjobb megoldás azonban minden esetenkénti hatékonytalanságával az, ha a jegyző nincs kormánybefolyás alatt, mégis az állam képviselője. A jelenlegi rendszer ehhez van a legközelebb. Javítani persze lehetne rajta, de nem a struktúra radikális megváltoztatásával, hanem a jegyzők továbbképzésével, közigazgatásban betöltött szerepük megszilárdításával, szakmaietikai szempontjaik, önszerveződésük, önmaguk megtisztításának mechanizmusainak csiszolásával.

A szerző szociológus

MARABU RAJZA