Az ne komcsizzon, aki a Komócsinnal vadászott! – „érveltek” a szegedi önkormányzatban nem sokkal a rendszerváltozás után. De azokban az években még nem ment ritkaságszámba, hogy megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélyek vállaljanak szerepet önkormányzati bizottságok szakértői posztjain. Viszont egyetlen esetre sem emlékszem, hogy egy testületi többség határozatban támogatta volna: valamelyik tagja nyilvánvalóan összeférhetetlen helyzetben, a saját szavazatával legyen a vezetője valamilyen önkormányzati cégnek, intézménynek.

Később azonban egyre finomodtak a demokratikus intézményeket belülről mállasztó eszközök. Túl sok volt a választók közt a csalódás, túl gyakori a protesztszavazás nyomán bekövetkező váltás, amely csak annyiban hozott új koncepciót, hogy azon túl ne úgy legyen, ahogyan addig volt. Le kell cserélni az intézmény- és vállalatvezetőket, az apparátusi tagokat – hogy ne legyen „kellemetlen” a „túloldali” emberek látványa, ahogyan a Tarlóst bíráló fideszes fogalmazott megejtő őszinteséggel. A félig lerakott síneket folyton fölszedték, de mire lerakták volna az újabbakat, már vége is lett a ciklusnak, és kezdődött minden elölről. Az „egy ciklus nem elég”, a bebetonozás vágya már régen felbukkant a politikai vágyálmok körében. Annál is inkább, mert nem könnyű az átjárás a közszféra hatalom védte bensősége és az újkapitalizmus farkasvilága között.

Nincsenek hát új dolgok abban a módszertani útmutatóban, amelyet a Belügyminisztérium adott ki, hogy segítségével olyan önkormányzati szervezeti és működési szabályzatokat lehessen szövegezni, amely nemcsak a döntéshozatalból szorítja ki a testületi kisebbséget, hanem a nyilvános kritika, sőt, a közérdekű adatok megismerésének lehetőségéből is. Összeállítói csupán aprólékos figyelemmel egybegyűjtötték a joggal való visszaélés széles körben bevált, tipikus eseteit. Talán nem véletlen, hogy egy ilyen összegzés éppen most, a Fidesz túlhatalma idején született meg, de az öt ciklus során kialakult antidemokratikus praktikákat külön-külön minden párt igyekezett alkalmazni, amikor módjában állt. Sőt, megkockáztatom: nemcsak a kiszorítás és a bebetonozás útmutatóját, hanem az obstrukció, a döntéseknek való keresztbe fekvés nem kevésbé kártékony módszerkészletét is össze lehetne gyűjteni.

A képviseleti demokrácia kiürülése végtelenül veszélyes folyamat. Az önkormányzatok eladósodása például azzal az eufóriával kezdődött, hogy kötvényt bocsátanak ki uniós fejlesztési pályázatok önerejére. Úgy folytatódott, hogy – az ellenzéket és a közvéleményt kizárva a pénz útjának követéséből – hatalmas hozamokat kaszálnak, szép sikerdíjat csorgatva a közvetítő pénzügyi vállalkozásoknak. Aztán a szervezeti és működési szabályzat által törvényesen lefedett folyamat egyszer csak szinte észrevétlenül eljut odáig, hogy nincs miből kifizetni a menzát, a segélyt, a fizetéseket.

És ez nemcsak a helyi és országos politikai elitünkről szól. A tét a mi életünk.