Eredetvizsgálat
Ami azt illeti, a Herzog családban is újabb és újabb generációk veszik át a követelés stafétabotját, ami éppenséggel intő példa is: náluk immár elvi kérdés, hogy az ügy végére járjanak, nem fogják feladni a harcot.
Ráadásul ők évtizedek óta ugyanazt mondják: szeretnék visszakapni, ami az övék. A magyar állam az, amelyik egyfolytában változtatja az álláspontját. Hol azt mondja, az ilyen panaszok orvoslására találták ki a kárpótlást; hol a bíróságra küldi az elvett műtárgyakat visszakövetelőket – született is több, részben egymásnak ellentmondó ítélet –, hol meg rendszerszintű megoldást ígér. Erre a pontra 2002-ben, tehát egy bő évtizeddel a rendszerváltás után jutott el a kormány: akkor, amikor Görgey Gábor miniszter leakasztott két képet a Nemzeti Galéria faláról, mondván, hogy nincsenek állami tulajdonban, tehát eredeti birtokosuk, Vida Jenő örökösei joggal formálnak rájuk igényt. Ugyanekkor a kormány arra is ígéretet tett, két éven belül átvizsgálja az országos múzeumok (később a többi intézmény) műtárgyállományát, hogy világosan kiderüljön, mi került (értelemszerűen: a korábbi) jogszabályoknak megfelelően a közgyűjteményekbe, és mi nem.
Nos, ez az az ígéret, amelyből egy szó sem vált valóra. Valószínű ugyan, hogy a háttérben zajlik valamiféle vizsgálat, de egyértelműen látszik az állami elszánás: ennek eredménye semmiképp sem kerülhet nyilvánosságra. És ez a szabotázs még évtizedekig folyhatna háborítatlanul, ha most egy washingtoni bíró nem mondta volna ki, hogy a magyar államnak igenis bizonyítania kell, milyen alapon formál jogot az egykori Herzog-vagyonba tartozó műtárgyakra. A múzeumi raktárakat és a levéltárakat tehát, ha tetszik, ha nem, meg kell nyitni.
Ami már csak azért is mérföldkő, mert húszévnyi kettős beszédnek vet véget. Hisz nem lehet, hogy egyik oldalról elemi felháborodással követelnénk vissza a „magyar” – közelebbről: nem utolsósorban Herzog-eredetű –műkincseket a volt Szovjetunióból, miközben mi magunk meg képtelenek vagyunk számot adni arról, mi honnan került a múzeumi raktárainkba. Ahogy az is visszatetsző, hogy az az állam noszogatja az aranymúzeumot alapító Zelnik Istvánt, mutassa be, honnan és mi módon kerültek a birtokába a felbecsülhetetlen értékű távol-keleti kincsek, amelyik nem vesz tudomást arról, hogy a Szépművészeti Múzeum falán lógó El Greco is volt korábban valakié.
Nincs kettős mérce: akinek múzeuma van, annak elég bátornak is kell lennie, hogy szembenézzen a benne felhalmozott kulturális örökség eredetével, legyen valamely állam vagy magánszemély. És lemondania is tudni kell róla, ha esetleg úgy hozza a sors.
