A világgazdaságban félperiférikus helyzetben lévő magyar gazdaság saját belső viszonyrendszerében, a nemzetgazdaság centruma és perifériája között kezelhetetlenül szélesre nyílt a fejlettségi elmaradottsági olló. A periféria lemaradása az innovációs, beruházási, területi-helyzeti, képzettségi, foglalkoztatási, jövedelmi dimenziókban behozhatatlannak tűnik. A külső perifériák, Nógrád, Borsod, Szabolcs, különösen határ menti vidékeinek lakosai az egykorvolt szénbányászat, kohászat, hengerészet, üveggyártás, a határ menti logisztika vagy éppen a fekete vonattal hazaszállított kereset révén, míg a belső perifériák, Budapest egyes területei, Somogy, Tolna, Kunság, Hajdúság, Jászság egyes kistérségei az élelmiszeripar, a könnyűipar révén megtapasztalták egykor az elviselhető életszínvonalat, egyáltalán azt az érzést, hogy az indusztriális múltban volt hova bejárni, dolgozni. Azóta a perifériák lemaradása a foglalkoztatási és a jövedelmi dimenziókban csúcsosodik ki, már 3,7 milliónyian élnek a létminimum alatt, ezen belül az 1 millió nyomorszinten élő harmada csak gettóként leírható körülmények között él.

A hazai perifériák helyzete a rendszerváltás után az alacsony hozzáadott értékű termékeket előállító vállalatok, gyárak bezárása miatt vált végzetessé. A világgazdaság centrumával szemben valóban versenyképtelenek voltak a hazai perifériákon megszűnt munkahelyek, de nem is azzal álltak versenyben. Tévedés volt azzal számolni, hogy a beáramló tőke annyi magas hozzáadott értékű terméket előállító munkahelyet teremt, hogy felszívja a több mint egymillió munkanélkülit, hacsak nem azzal számoltak, hogy kordában tartja a béremelkedést és az inflációt. Mialatt itthon a világgazdaság centrumával versenyezni nem tudó, megfelelő képesség és képzettség nélküli tömegek váltak munkanélkülivé, addig az ő valódi, náluk nem jobb képességű, a világgazdaság perifériáján élő versenytársaiknak volt és van munkájuk, és az általuk előállított, behozott egyszerű, néha semmirevaló termékeket fogyasztják tömegesen a hazai perifériákon is, mert a fennálló árfolyamon számítva olcsóbb az import,mint a hazai termék.

A nemzeti fizetőeszközüket folyamatosan (úgy 30 évig) alulértékelten tartó egykori perifériákból mára a világ új centruma lett. A monetarista dogma szerint viszont az árfolyam, hosszabb távon, nem befolyásolja a versenyképességet.

De legalább látnánk a szárnyalást a centrumban! Ám a hazai centrumnak sincsenek magas hozzáadott értéket hordozó, versenyképes végtermékei, nincs „magyar” Nokia, Philips, svéd csapágy, svájci óra, RedBull F–1-es istálló (hasonló népességű országok teljesítményeit említve). Talán csak a gyógyszeripar nem szakmai befektetőkre bízott részének, elsősorban a Richternek a termékeit lehet kiemelni. A hazai centrum külföldi szereplői, például az Audi, a Suzuki, a Mercedes termékei nem válnak magyar termékké az összeszerelő munkások nemzetisége által.

2010-ben az új hatalom az egyre rászorultabbaknak egyre kevesebbet juttató újraelosztással üzente meg, hogy azt a közgazdasági iskolát követi, amely szerint a jövedelmi perifériának pénzt adni nem hatékony. A magas jövedelműeknek, a jövedelmi centrumnak kell pénzt adni adócsökkentés formájában, mert annak nagy részéből megtakarítás lesz, amelyet vállalkozásokba fektetnek, azon keresztül nagyobb adóbevétel folyik be, a foglalkoztatás bővül. Nem növeli az inflációt, mert az állam nem új pénzt nyomat, hanem a saját adóbevételét engedi át másnak.

Csakhogy a kínálatoldali gazdaságpolitika (Arthur Laffer), ami egy gyönyörű mese, még sehol a világon nem vezetett a centrum kitágulásához, a jólét leszivárgásához, viszont mindenhol növelte az adósságállományt.

Közben kormánytagoktól azt halljuk, hogy az adócsökkentést mégsem a kínálat, hanem a kereslet élénkítésére alkalmazzák, ami annál nagyobb szakmai tévedés, minél magasabb jövedelműek részesülnek belőle, és minél kisebb országban mondják. Ha tovább nő a létminimum alatt élők száma, akkor tovább csökken az összes fizetőképes kereslet, azoknak a tömegeknek a tömeges jövedelemcsökkenése miatt, akik minden pénzüket kénytelenek elkölteni. Az összes fizetőképes kereslet csökkenése miatt tovább csökken a magas jövedelműek bizalma a magyarországi befektetések megtérülésében, ami arra ösztönzi őket, hogy az adócsökkenésből származó többletmegtakarításukat ne Magyarországon fektessék be. A lefelé húzó örvényben a pangó vagy csökkenő, egyre inkább csak egyszerű tömegtermékekre irányuló keresletet importtal elégítik ki, amit az importtámogató árfolyam segít. Termelni nem érdemes.

Maga Keynes sem adócsökkentésen vagy családi adózáson, hanem állami megrendelésen keresztül ajánlotta a keresletélénkítést a cégek megrendeléshiányának és a munkanélküliségnek a csökkentésére, ami viszont inflációs veszélyt hordozott.

Tagadják ugyan, de a kormány gazdasági programja 2011 márciusától a monetarista (neoliberális, egyensúlyi, megszorító, keresletkorlátozó, édes vízi) gazdaságpolitika elemeit is tartalmazza. Ettől kezdve egy nem szokványos kísérlet alanyai vagyunk, amely az aggregált kínálatot, és a vele szemben álló, az aggregált keresletet hangsúlyozó két iskola összekutyulása után, most a velük szemben álló, az aggregált pénzkeresletet hangsúlyozó iskola (Milton Friedman) tanait is igyekszik magába olvasztani. Ezzel a történelemben először válik lehetővé, hogy a világgazdaság centruma számára kifejlesztett összes szellemi terméket egyszerre vessenek be egy olyan gazdaságban, amely nem tartozik a világgazdaság centrumába, tehát más érdekei vannak. A dúsított elegy csökkenti a növekedés alapját, vagyis az összes fizetőképes keresletet, pénzt von ki a perifériákból, növeli a centrum megtakarításait, amiből azonban sem fogyasztás, sem beruházás nem lett, nem lesz. A kormánypárt korábban maga is bírálta, hogy a jövedelemkülönbségek nőnek, az olló nyílik, hogy a perifériák kiterjednek, ezzel szemben kormányra kerülve a növekedés alapjának gyengítését, és a növekedést (szavakban) egyszerre képviseli.

Vajon miért követik el ugyanazt a hibát az egymást váltó, hol monetarista, hol keynesiánus (nem egyensúlyi, keresletélénkítő) iskolákból merítő kormányok, csak egyszer a növekedés, máskor az egyensúly nevében? A kettő közül azért mégiscsak az a kínosabb, ha a keresletélénkítés leple alatt sikerül leállítani a növekedést! Nos, ugyanazt a megoldatlan problémát kell megoldaniuk évtizedek óta: a jövedelem-központosítás mértéke (kb. 40%) és az újraelosztás mértéke (kb. 50%) közötti 10%-ot meg kell takarítani. A keynesisták és a monetaristák is valamiért erre alkalmasabb alanynak találják a perifériák népét a portfólió többi eleménél. A perifériák népe messze nem egységes, bármit lehet velük csinálni, és teszik is. Részt vesznek a szociális népszavazáson, majd nélkülöznek tovább otthon, külön-külön. Egyes állatok, ha nem tudják táplálni minden kölyküket, néhányat elhagynak, hogy a megmaradók erősek legyenek. A magyar társadalom azonban nem így működik. Az elhagyottakat még meg is alázza.

Az új rend elfogadtatásához új, szokatlan hiedelemrendszert építenek ki, amely szerint a felül lévőknek kell küzdeniük sorsuk javításáért az alul lévőkkel szemben. Mert az alul lévők nyuggerek, nyugdíjcsalók, munkátlanok, cigányok, szakszervezetisek, bűnözők, akik el akarják tartatni magukat, akik megérdemlik a sorsukat, annyit érnek, amennyit elértek. Kapjanak kevesebb szociális támogatást, kevesebb munkanélküli-segélyt, kerüljenek nehezebb munkajogi környezetbe, kerüljenek kevesebb pénzébe a felül lévőknek, oldják meg maguk a problémáikat.

A korábbi kormányok és támogatóik még nem kezelték le ennyire a perifériák népét, anélkül hagyták elszegényedni.

Lehetetlen, hogy ne lenne olyan egészséges jobboldali gondolkodói kör, amely belátná, hogy a centrumnak is vége, ha dobja a perifériát. Lehetetlen, hogy ne lenne olyan egészséges baldali gondolkodói kör, amely belátná, hogy a perifériának is vége, ha ráuszítják a centrumra. Nem baloldali vagy jobboldali megoldást keresünk, hanem egy önmagát eltartani képes periféria által tehermentesített, versenyképes centrumot teremtő megoldást.

Az erre irányuló projektet azonban már nem lehet kidolgozni, egyrészt mert a jelenlegi kormány másfelé indult el, másrészt mert eljárt az idő, mostanra ugyanis már a devizahitelesek létérdekébe ütközik. Kezdhetünk imádkozni, még mielőtt elfogy a másoktól elvett pénz.

A szerző közgazdász