Nem, nem értettem. Sőt azt sem értettem, hogy egy Debrecen melletti lapos tisztást miért hívnak Hármashegynek, ha egyszer a legközelebbi hegy innen több mint száz kilométerre van.

De nem kell nekem mindent értenem. Amúgy sem voltam jókedvemben. Igazából nem akartam hullócsillagokat nézni, mert láttam már efféle látványosságokat elégszer, és mindig más nővel, és nem akartam emlékezni egyikükre sem. Szilárdult bennem a szomorúság, mint egy Rubin-regényben a hétköznapi pokol.

Vettem a büfében dobozos sört, és közben azt mondta a büfés néni, nagyon reméli, hogy a felhők nem takarják ki majd a hullócsillagokat, mert a felhőtlen égbolttól nagyobb bevételt remél. Kitakarták persze, miért is ne takarták volna ki, de azért lefeküdtünk a földre, s bámultuk a mozivászoneget. Azt kérdeztem az elhagyott asszonytól, hogy ebből az évről évre megjelenő, saját nevet viselő meteorrajból idővel vajon elfogynak-e majd a meteorok? Itt keringenek körülöttünk a maguk meghatározott pályáján, nekikütköznek holdaknak, kisbolygóknak, porladnak a semmiben, elégnek a légkörben, logikus, hogy egyszer elfogynak, nem? Azért kérdeztem, mert ilyenkor, csillaglesen mindig ezt szoktam kérdezni különféle nőktől. Mindegy, hogy mit válaszolnak, nem az igazság érdekel, hanem a reakció. Ez a nő azt válaszolta, hogy csalódott abban a hazug trógerben.

Vettem még sört, és éppen időben, mert egyszerre csak megérkezett a Zsuzsi nevű kisvonat, a hármashegyi megállóban leszállt róla vagy száz ember, és mindenki ügyesen italért tolakodott előre, nem a csillagokért. Visszafeküdtem a nő mellé a fűre. Elmesélte, hogy van a városban egy kocsma, ahová a frissen elváltak járnak bontást ünnepelni. Debrecenben hagyományosan ez a kocsma van a célra kijelölve. Ő is odament a házasság fölbontása napján, a siratóasszonyok szerepét alakító barátnőit vitte magával, rájuk számított a bajban, de titokban abban reménykedett, hogy ott lesz a fagottos is, aki aznap került férjként múlt időbe. Külön asztalnál fognak ülni, de talán egymás szemébe néznek egyszer, s egyetlen pillantás megszabja majd a jövőt. Ezt remélte az elhagyott nő.

A reménykedését sem értettem, de tényleg nem kell nekem mindent értenem. S közben még szégyelltem is magam, mert ahogy ott feküdtem mellette, nem a vívódó lelkét néztem persze, hanem a mellét. Milyen lehet tizenöt év után, ezen tűnődtem. Majd megpöngettem a dobozos sörömön azt a pöcköt, amivel ki lehet nyitni, s azt kérdeztem, hogy ez milyen hang. A hegedűművész asszony fülelt, majd azt mondta, hogy neki nincs abszolút hallása, de valószínűleg E, talán egy fél hanggal följebb. Bezzeg az a hazug tróger fagottos, tette hozzá pityeregve, ő persze még ezt is megmondaná rögtön.