Ritkán fordul elő, hogy az Egyesült Államok külpolitikusai olyan kiemelkedő figyelemben részesítsék hazánkat, mint az elmúlt hónapokban. Clinton külügyminiszter magyarországi látogatása során kijelentette: „Az amerikaiak szoros kötődést éreznek a magyarok iránt, az alapvető szabadságjogokban való hitük és az irántuk való elkötelezettségük okán”. A külügyminiszter véleményét bővebben kifejtette az Egyesült Államok nagykövete a Magyar Nemzetben írt eszmefuttatásában. Pozitívan értékelte Magyarország EU-elnökségét, kiemelve, hogy „Orbán Viktor maga is egyike azoknak a kiváló vezetőknek, akik kezdettől fogva az átalakulás élén álltak”. Az ország szövetségesei – érdemeink alapján – elvárják Magyarországtól, „…hogy több legyen, mint egyszerű demokrácia: legyen a demokrácia fáklyavivője és bajnoka”. Ezek a mondatok bizony akárhogy is forgatjuk azokat, elismerést tükröznek, és büszkék lehetnek arra az érintettek és az ország lakossága is. Mint ahogyan pozitívan, és semmiképpen nem ellenségesen kell értékelnünk az ország jelenét és a jövőjét érintő aggodalmukat is. Saját történelmi tapasztalatuk alapján felhívják figyelmünket, hogy „…a kétharmados többség … magában hordozza a túlzás kísértését is,… hogy az egyensúlyokat félresöpörjék… az állampolgárok valódi ellenvetéseit figyelmen kívül hagyják”. (…) „Az új kormány számos bevezetett és tervezett intézkedésével kapcsolatban felvetik, hogy az ország „képes lesz-e hű maradni saját demokratikus hagyományaihoz…” Az európai konzervatív és szocialista politikusok észrevételeivel harmóniában arra biztatják a kormányt, hogy „…nagy gondossággal járjon el a sarkalatos törvények szövegezésekor”. A hazai kritikák félresöprésével kapcsolatban pedig megjegyzik: „nem tisztességes mindazokkal szemben, akik a magyar demokrácia tartós erejében... érdekeltek”, különösen nem, ezt már én teszem hozzá, ha ezt a félresöprést (erősebb kitételektől tartózkodom), az őket támogató és a megszólalni bátorkodó néhány értelmiséggel szemben is alkalmazzák.

Mindezek fényében elgondolkoztató az a reagálás, melyet egyes sajtóorgánumokban, közismerten Amerika-ellenes tollforgatóktól, olvashattunk. Akkor, amikor az EU-elnökség miatt Európa színpadán voltunk, és különböző intézkedésekkel kiváltottuk a tagországok érdeklődését, és nem kevés bírálatát, meglepő lett volna, ha az USA külpolitikusai a dicséret mellett egyetlen tanácsot sem adnak, egyetlen kritikai észrevételt sem tesznek. Tudomásom szerint az amerikai politikusok nem tartoztak a Cohn-Bendit vezette ’68-as tüntetőkhöz! Persze ellenvetésként el lehet utasítani minden kritikát, mondván: mindenki söpörjön a maga háza táján, ha a kormányhoz közel álló média nem marasztalta volna el – sok esetben durva hangnemben – azokat a balliberális és kereszténydemokrata szellemiségű hazai értelmiségieket is, akik saját politikai kötődésüknek megfelelően erős kritikával vagy segítő észrevételeikkel rámutattak és rámutatnak a kormánynak a kétharmados többség birtokában tett egyes lépéseinek veszélyeire. Ebben az esetben már enyhén szólva túlzás lenne azt mondani, „el a kezekkel hazánktól”, hiszen itt mindannyian magyarok vagyunk. Azt, hogy ki az igazi magyar, ki szolgálja az ország érdekét, ki mennyiben járult és járul hozzá hazánk elismertségéhez, renoméjához – akár szakmai tevékenységével, akár közéleti megnyilvánulásaival – ennek eldöntése nem képezi ennek az írásnak a témáját. Mindenesetre az, hogy leadtuk szavazatunkat a kormányzó pártra, még nem jelenti azt, hogy most már némán kell figyelnünk intézkedéseiket, hogy ezentúl nem lenne jogunk azok következményein tépelődni. Húsz évvel a rendszerváltozás után szakítani kellene végre attól a rendszerváltozás előtti időszakból örökölt tévhittel, hogy a politikusi pályát választó honfitársaink, és innen-onnan előbújt tanácsadóik, mindent mindenkinél jobban tudnak. Ők sem tévedhetetlenek!

A kemény visszavágásoknál sokkal intelligensebb, hasznosabb, ha az illetékesek alaposan analizálnák a kívülről (és belülről) jövő jóakaratú figyelmeztetéseket. Annak hazánk számára nem sok pozitív hozadéka van, ha a velünk foglalkozó külföldi politikusokat megsértjük, esetleg éppen azokat, akiket érdekel Magyarország sorsa, akik időt szentelnek arra, hogy felhívják a döntéshozók figyelmét az általuk kifogásolt intézkedésekre. Gondolok itt például arra az amerikai külügyi politikusra, aki annak idején bábáskodott a most kormányon lévő fiatalok sikere érdekében. Nem értem, miért kell mindenképpen a rosszakaratot, az ellenség hangját látni a tanácsokban, az aggodalmakban. Mintha képtelenek lennénk elviselni a legenyhébb kritikákat is. Hamis, káros és félrevezető az a kormányközeli sajtóban olvasható állítás is, hogy „Amerikának utóbbi években követett politikája a magyar jobboldali választók nagyon nagy többségét az Egyesült Államok politikája ellenségévé tette”. Félő, hogy a jobboldali médiában megjelent állításokat, elmarasztalásokat a nyugati (konzervatív) politikusok a kormány véleményével azonosítják, ami egyáltalán nem erősíti kapcsolatunkat, barátságunkat velük, amelyre – megjósolt hanyatlásuk (?) ellenére – még beláthatatlan ideig szükségünk van. Szomorú lenne – és erre már vannak jelzések –, ha politikusainkat a kevésbé demokratikus, erősebb minősítésektől tartózkodom, keleti országok egyes vezetőihez hasonlítanák. Nekünk nem az egész világ ellen harcoló hősökre, hanem okosan, az ország bel- és külpolitikai érdekeit szem előtt tartó, a világ elismerését kiváltó országirányítókra van szükségünk. Választott politikusainknak képességüket, a bennük lévő tenni akarást ennek a célnak az elérésére kell fordítaniuk.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja