Az oktatási ügyek államtitkára a hétvégén azzal rukkolt elő, hogy a jövőben az állam már a tanulmányaik megkezdése előtt „különböző tartalmú szerződéseket kötne a költségvetés által finanszírozott helyekre pályázókkal”, amelyekben rögzítik, „mit adnak vissza később a közösségnek”. „Természetesen az is lehetséges, hogy valaki azt mondja, a diplomaszerzést követően övé a világ, s oda megy, ahová akar. Ebben az esetben viszont maga vagy családja kifizeti képzésének költségeit”.

Nem értem, miért csak a diplomásokkal ilyen szigorú Hoffmann Rózsa. A megélhetéshez és a családalapításhoz elegendő bért fizető munka hiányában kényszerűségből mind több középfokú végzettségű, sőt, érettségizetlen szakmunkás is külföldön próbál szerencsét. Vagy idővel az is kiderül majd, hogy nemcsak a diplomásokról beszélt?

Hoffmann Rózsa ötletével nem az a legfőbb baj, hogy semmibe veszi hazánk uniós tagságából eredő kötelezettségeit, például, hogy biztosítania kell a munkaerő szabad mozgását, hanem azt, hogy rabszolgasorba akar kényszeríteni egész hivatásrendeket és korosztályokat. Éljen meg az orvos abból, amit az államtól fizetés gyanánt kap, eszébe ne jusson külföldre menni, vagy ha mégis eszébe jut, fizesse vissza a képzése költségeit! S amíg az utolsó fillérig vissza nem fizette, itthon marad, és annyiért robotol, amennyit adnak neki!

Nyilvánvalóan könnyebb adminisztratív akadályokat gördíteni a jobb életre vágyó és ezért – ha más megoldást nem látnak – a tartós külföldi munkavégzést, letelepedést is vállalók elé, mint megváltozatni azokat a körülményeket itthon, amelyek ki- és elvándorlásra kényszerítettek már eddig is ezreket. Ne felejtsük, nem a munkakerülők, nem az árral sodródók mentek el eddig sem. Akik mentek, legyen szó diplomásokról, szakmunkásokról, képzetlenekről, „ott kint” keményen dolgoznak, amiért jól megfizetik őket.

Nem feltétlenül kell persze rendbe tenni az egészségügyet, az oktatást, tisztességes munkáért tisztességet bér fizetni az állami, önkormányzati szférában (is), nem létkérdés, hogy a körbetartozások ne állami, önkormányzati megrendelőktől, vagy a csókosaiktól induljanak ki. Le lehet zárni a határokat – szerződésekkel vagy vasfüggönnyel, egyre megy. Se ki, se be senki, csak aki már visszafizette azt, amit (a szülei vagy már a saját maga által fizetett adóból – sic!) az állam ráköltött. Aki nem rendezte a számlát, nem megy sehová.

Megjegyzem, ez a megoldás Kádáréknak sem jött be. A vasfüggöny évtizedekig visszatartotta ugyan az elvágyódókat, de aztán összeomlott. A rendszer pedig, amelyet védeni volt hivatott, eltűnt a történelem süllyesztőjében.