Azt tudjuk, hogy „Európában a norvégoknál a legkisebb a különbség a társadalom legfelső és legalsó rétegei között”, a fizetések kiegyenlítettek, és széles körben elterjedt az egalitárius szemlélet (Kun Árpád, ÉS, 2011/33.).

Mi ebben a nagy kunszt, kérdezhetjük, hiszen a minapi hír szerint a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. (FKF) bruttó 130 ezer forintos, cafeteriával (újabb 30 ezer) és BKV-bérlettel kiegészített fizetést kínál utcaseprőinek, ami szinte forintra megegyezik egy pályakezdő, egyetemet végzett tanár járandóságával. Ugyan nem mindegyik iskolafenntartó olyan gazdag, mint az FKF, ezért van, ahol lemarad a bérlet, a cafeteria pedig leggyakrabban a folyosóról nyíló lyuk neve, ahol minden kolléga elköltheti a hazulról hozott párizsis szendvicsét, majd leöblítheti azt 100 forintos gépi caféval, de hát minden nem lehet tökéletes.

A feladatokat tekintve is közeledni látszik egymáshoz a két szakma – vagy inkább: hivatás. A pedagógus ugyanúgy felszedi – az asszertívabb: szedeti – az udvaron eldobált csikket, és gondoskodik róla, hogy az illemhelyiségekbe elegendő mennyiségű WC-papír kerüljön – igaz, ez utóbbit a saját pénzéből. Tanítania is kell ugyan valamennyit – olyan havi 90 órát, és szépen világító egyenruhát sem kap, de kárpótolja mindezért a fiatal szemek csillogása, és a vonzó életpálya, amelynek keretében röpke negyven év után bruttó 235 ezer forintra emelkedhet a fizetése.

Sőt, ha be nem is fektetnek a kortárs festészetbe, mint a norvég takarítók, a tanárkollégák gyönyörködve ecsetelik a padokon, füzetekben látott kortárs műalkotások szépségét, és a pedagógusi cafeteriában egy langymeleg nyárelőn ugyan nem pont Katarról és Spanyolországról esik szó, de krétáról mindenképp, amely – ennyit a norvégokról – ingyen jön az államtól. A jól felszereltség elvégre alapkövetelmény, olló is van, társadalmi, amely szépen, egalitáriusan zárul össze. A nyakunkon.

Virágh Szabolcs