Ennek fényében persze magyarázatot érdemelne, hogy miként eshetett meg: a javarészt rászoruló, hátrányos helyzetű és sajátos nevelési igényű gyerekeket oktató, például művészeti képzést nyújtó alapítványi iskolák nyár végéig sem tudták megkötni a munkavégzéshez elengedhetetlen közoktatási megállapodásokat, és most is mindössze annyit tudnak, hogy az év végéig (tehát még az iskolai félév lezárásáig sem) áll rendelkezésre az őket megillető kiegészítő normatíva. Amely nem mellékesen úgy a fele annak a pénznek, amit az egyházi iskolák kapnak.

Két lehetőség van. Az egyik, hogy az oktatási államtitkár komolyan gondolja, minden gyereket hozzá kell segíteni a megfelelő oktatáshoz, de a jelek szerint nincs elég hatalma ahhoz, hogy ehhez kellő mennyiségű pénzt brusztoljon ki a költségvetésből.

A másik, hogy hisz benne, az elkallódástól kizárólag az olyan iskola óvhatja meg a gyerekeket, amilyen az ő szívének kedves: a kerettantervek közé szorított, egy tankönyves, no pláne egyházi. Most szólunk: mire kiderül, hogy nem így van, egész generációk fognak elkallódni.