Tavaszra ígérték, talán az év végére lehet guruló forint a kormány tanyaprogramjából. A szándékot – segítséget nyújtani nehéz körülmények között létező embereknek – önmagában kritika nem érheti, de a mellé rendelt költségvetési keret, a 930 millió forint csak kimondva sok. Az összegnek azonban a leírt célrendszer szerint egyszerre kellene szolgálnia „a rossz állapotú utak felújítását, az ehhez szükséges gépek beszerzését, a tanyai áruk piacra jutásának segítését, az állatállomány kialakítását, bővítését, térségi tanyafejlesztési programok kidolgozását, vetőmag és gyümölcsfa beszerzését, a tanyák energia- és ivóvízellátásának javítását, a tanyagondnoki szolgálat fejlesztését, a gazdálkodáshoz szükséges eszközök, épületek korszerűsítését”.Még jó, hogy nem írták bele a világbéke megteremtését is – viccelődhetnénk, de erre okunk aligha van.

Ez a pénz a kiírás szerint 206 tanyás alföldi település 10-15 ezer „helyrajzi számos jogosultja” számára lesz hozzáférhető – tessék osztani, szorozni, mennyi is az annyi. Ebben a történetben az a legidegesítőbb, hogy az előterjesztők is nyilván megtették ezt, tehát tudják, mennyire kisszerű a vállalkozás. A mai magyar tanya imént felsorolt gondjai természetesen nagyon is léteznek, például az elsőként említett útfejlesztés is valódi igény. Ám alighanem a minisztériumi szakértők is tudják, hogy azt ide így beírni önmagában szégyen: a tanyák ötödén semmiféle kiépített út nincs, ezen állapot felszámolásának árát – a legprimitívebb megoldásokkal számolva is – 40 milliárdra becsülték öt évvel ezelőtt. Ha csak a legalapvetőbb életviteli szolgáltatások egyikét, az elektromos ellátottságot akarnánk száz százalék közelébe emelni, az a lakott, de áram nélküli tanyák esetében harmincmilliárdba kerülne. A kiszolgáltatott tanyasi ember a bűnözők célpontja is lett – a jelenlegi riasztórendszer az érintett lakások öt százalékát fedi le, csak a duplázása újabb milliárdos tétel lenne, és a pénzhiány miatt napi nehézségekkel küzd a tanyagondnoki rendszer is. És a bajokat még hosszasan sorolhatnánk.

Mindezt azért kellett ideírnunk, mert az előterjesztés indoklása szerint a program „nem muzeális értékekre és nosztalgiázásra épül”, hiszen a „települési forma fontos része a jövő korszerű mezőgazdaságának és vidékfejlesztésének”. Ezt a számok tükrében komolyan venni nehéz. Azt persze mégsem mondhatják az illetékesek, hogy ígértünk valamit, ez lett belőle – de ha már, akkor legalább nyitunk rajta olyan kapukat, amelyeken át bizonyos baráti pályázók könnyen elindulhatnak a támogatási pénzek felé. Mert ne legyen kétségünk, ebből a 930 millióból a segélynyugdíj-kiegészítő gazdálkodás szorító együttesében élő tanyai Mari néninek egyetlen fillér sem jut majd. Lesz majd belőle néhány propagandaút meg talán mutogatható trafóház pár kilométernyi új vezetékkel, de a szomorú kép egésze nem változik. Kár lenne, ha egy amúgy nagyon is méltányos és helyeselhető cél így vérezne el. Már megint.