E célok elérésének szempontjából az augusztus végén lezajlott értekezlet véleményem szerint nem tekinthető igazán eredményesnek. Ugyanis sem reális helyzetértékeléssel, sem meggyőző érvekkel nem látta el a vezető magyar diplomatákat, akiknek az a feladatuk, hogy állomáshelyükön Magyarországot kiszámítható, együttműködésre érdemes országként mutassák be. Az Orbán Viktor miniszterelnök és Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter által elmondottak azonban nagy valószínűséggel inkább elbizonytalanították a misszióvezetőket.

Orbán Viktor a tőle megszokott győzelmi jelentésekkel szembenmost sötét képet festett az előttünk álló hónapokról, sőt évekről. Drámai hangsúllyal szólt az euróövezet és tágabb értelemben az Európai Unió pénzügyi-gazdasági válságáról, ennek várható, súlyos magyarországi hatásairól. Mintha nem ő lett volna az, aki az ellenzék vezéreként határozottan cáfolta, hogy 2008–2009-ben elsősorban a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság okozta a magyar gazdaság visszaesését, a munkanélküliség növekedését, az életkörülmények roszszabbodását.

A miniszterelnök most azt érzékeltette, hogy a nemzetközi válság az eddigieknél is fájdalmasabb kormányzati intézkedéseket tesz szükségessé. Mintha nem ő lett volna az, aki a válságkezelés eszközeként gazdasági öngyilkosságot jelentő nagyarányú adócsökkentést és állami kiadásnövelést követelt. Előadásában ráadásul még az is elhangzott, hogy térségünk országainak vezetői a korábban élenjáró Magyarországot most úgymond szegény, nyomorult országnak minősítik.

Ennek a megközelítésnek ellentmondott Matolcsy György előadása, aki viszont a magyar gazdaságpolitikát tendenciózusan összeválogatott adatokkal alátámasztva minősítette sikeresnek. A gazdaság élénkülését a 2008–2009-es visszaesés számaival összevetve, a fogyasztás növekedését a 2010-es adattal, a foglalkoztatás bővülését az új munkahelyek számával, de a megszűnteket nem említve próbálta igazolni. Állítása szerint, ha egy országban már volt 7%-os gazdasági növekedés, akkor arra a jövőben is megvan az esély. Emlékeznie kellene arra, hogy 1998-ban a Fidesz-kormány ígért ugyan 7%-os növekedést, de kormányzása négy éve alatt ettől egyre távolabb került.

A miniszterelnöki előadásban felvázolt kedvezőtlen helyzetképpel ellentétes nemzetgazdasági miniszteri értékelés – meggyőződésem szerint – a nagykövetek saját ismereteivel sem lehetett összhangban. Ami a magyar külpolitikát illeti, Martonyi János külügyminiszter és Németh Zsolt államtitkár reális elemzést adott annakmozgásteréről. Az ország érdekeit szolgáló fő iránynak egyértelműen az európai integráció, valamint a transzatlanti szövetség erősítését minősítették. Ezt azonban értelemszerűen felülírta a miniszterelnök előadása, amelyet ezúttal is az Európai Uniótól való bizonyos „távolságtartás”, a szuverenitás védelmének hangsúlyozása és az adópolitika összehangolásának elutasítása jellemzett. Ezt a sajátos felfogást még inkább aláhúzta, hogy Orbán Viktor ismétlődően szövetségesnek nevezte Kínát, valamint Oroszországot. Állítása szerint a világban „szövetségkötési verseny” zajlik, amiből Magyarország sem maradhat ki.

A valóságban azonban ilyen verseny nincs. Kínát és Oroszországot az Egyesült Államok, Németország és más NATO-, illetve uniós tagállamok ugyan stratégiai fontosságú gazdasági partnernek tekintik, de nem kezelik szövetségesként. A gazdasági együttműködés és a szövetség között ugyanis alapvető különbség, hogy a partnerség egybeeső érdekeken, míg a szövetség azonos értékrenden alapszik. Ez a megközelítés a miniszterelnök állításával szemben nem generációs kérdés és nem is öncélú játék a szavakkal, hanem a külpolitikában általánosan elfogadott alapelv.

Az Európai Közös Piacot, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződés aláírása óta az időnkénti válságjelenségektől megriadva sokan jósolták – kárörömmel vagy aggodalommal – az európai integráció végét. Az egyre nyilvánvalóbb közös érdekek azonban mindig erősebben hatottak, mint a szétesés felé mutató tendenciák.

A globalizáció kihívásainak leküzdése, az egyre élesebb világgazdasági versenyben történő helytállás most minden korábbinál jobban igényli az integráció szorosabbra fűzését. Magyarország, amely több mint ezer évvel ezelőtt az európai civilizációhoz kötötte sorsát, és amely 2004. május 1-je óta az Európai Unió tagja, akkor jár el helyesen, ha nem keveri össze a gazdasági partnerséget a szövetséggel. Ha tovább bővíti a kölcsönös előnyökkel járó gazdasági kapcsolatokat a tőlünk keletre fekvő országokkal, de fennmaradásának, biztonságának és fejlődésének legfontosabb garanciáit az Európai Unióban és a transzatlanti szövetségben, ezek erősítésében látja. A Magyar Szocialista Párt – szembeszállva az euroszkeptikus nézetekkel – ilyen külpolitikai stra té giá ért dolgozik.

A szerző volt külügyminiszter és európai uniós biztos, az MSZP alelnöke