Aki kevesebből többet hoz ki, evidens módon dicséretet érdemel. A magánéletben. A közéletben nem. Ami a magánéletben rokonszenves takarékosság, az a közéletben ellenszenves költséghatékonyság. Miért szükségszerű, hogy minden reformot, mely arra irányul, hogy kevesebből többet hozzanak ki, olcsóbban jobb közszolgáltatást nyújtsanak, népszerűtlen (s ezért általában lehetetlen) legyen végigvinni, s népszerű legyen támadni? Miért az fizetődik ki politikailag leginkább, ami az országnak legkevésbé?

Minden garas, amit az állam megfog, elvesz vagy nem ad oda, fáj valakinek, akit meg lehet nyerni, ha vele zokogunk. De miért nem számít senki azokra, akiktől annyival kevesebbet kell elvenni, annyival többet lehet adni, akiknek annyival kevesebb adósságot kell kamatostul viszszafizetni? Aki minden részérdek mellé odaáll, mindenki érdekével áll szemben. Abban ugyan bízhat, hogy ezt a „mindenki” nem fogja észrevenni. De amikormármindenkinek nagyon rossz lesz, aztmindenki észre fogja venni.

Mi lenne, ha lenne egy párt, mely kilépne ebből az ön- és közsorsrontó gyakorlatból? Azzal próbálna a választók kegyeibe férkőzni, hogy azt teszi, amit a többségük a magánéletében jónak tart: fogja a pénzt. És ezt kormányon nem ideiglenes kényszerként próbálja beadni irgalmas megértésünkre számítva, hanem örök erényként öntudatosan. Ehhez persze nem a pénzosztás, hanem a pénzfogás ígéretével kell kormányra jutni. Olyan ellenzéki ciklus után, melyben figyelmük középpontjában nem az elvonások, hanem a kiadások kritikája állt.

A Fidesz olyan ellenzéket érdemelne, amilyen ő volt, amilyennél borzalmasabb s a fent vázolttól távolabb álló nincs. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy milyen alternatívát érdemel az ország.

A Fidesz kormányzása alatt csak azok kapnak többet, sokkal többet, akik a legkevésbé szorulnak rá, és azokat sújtják, akik legalul vannak, s akikkel szemben a társadalom adósságai húsz éve halmozódnak egyre tragikusabb következményekkel.

De minél több az irracionális elem abban, amit a Fidesz művel, annál fontosabb, hogy legalább az ellenzékben legyen menedéke a racionalitásnak. Azokban a naponta változó, egymással versengő tervezetekben, amelyek az oktatásról, szakképzésről, egészségügyről, a munka törvénykönyvéről, az adórendszerről, a költségvetésről stb. a szemünk elé kerülnek, eszement, irracionális, gyalázatos elképzelések keverednek racionális és elkerülhetetlen kényszerek diktálta elemekkel. És hol az ellenzék, mely ezeket a tervezeteket a takarékos országasszony szerepét fölvéve gondosan szétszálazza, s a kormányt kötő kényszereket magára véve komplex ellentervezetekkel lép elő? Megtakarítja, ami megtakarítható, hogy jusson arra, amire majd jutnia kell.