Azt se tudom, nevezhetem-e barátomnak, de én mindig annak éreztem, és az az őszinteség, ami a mi kapcsolatunkat jellemezte, azt hiszem, az ő részéről is ezt igazolja. De nem az a fontos, hogy barát volt-e vagy sem, inkább a kötelék, ami összekötött minket. Ez nem akármilyen kötelék volt. Két ember őszinte találkozása sajnos majdnem hogy forradalom. Ha napjainkban „fülkeforradalomról” hallunk mint új fogalomról, akkor azt kell mondjam, hogy a mienk „társforradalom” volt. Igen ritka jelenség, feltehetően csak rendkívüli idők termelhetnek ki ilyen forradalmakat. Amikor mi találkoztunk, az mindig forradalom volt,mert szerintem csak az nevezhető forradalomnak, ami a politikai-társadalmi megújításokat kizárólag erkölcsi alapokon képzeli el. Napjainkban az ilyen „forradalmárok”magukra maradnak, elzárkóznak a hazugságok külvilágától, és egyre szűkebb lesz a tér, amiben mozognak. Olyannyira szűk, hogy neki már Zics is túl tágnak minősült. Ebben a szűk térben volt kénytelen mozogni, és ami mégis bizonyította személyisége valós voltát, az a munka volt.Még öregségére is a munka, pedig betegsége is viszszavonulásra késztette volna, de a forradalmárok nem tudnak visszavonulni. És ha ebben a szűk térben társra találnak, akkor ott felrobban a szennyes világ, akkor ott elkerülhetetlen a forradalom. Ilyen fantasztikus robbanás volt mindig a mi találkozásunk.

Ami a legborzalmasabb: amikor a visszavonult, magára maradt, önmagában is csak őrlődni képes magányos „volt politikust” egy bűnös világ a hamis magamutogatás végett „díszcímkének” használ egy nagyon rövid időre. Évtizedek után, halálával azután a média közlési kényszert érez. Akkor jaj! Akkor zuhan rád minden, minden, ami voltál is meg nem is, akkor olyan ember vagy, akiről meg kellett emlékezni, mert miniszter voltál. És mindenki oly politikusan nyilatkozik, hogy kénytelen voltam megszólalni én is, a társforradalmár, és úgy éreztem, kötelességem megvédeni téged, a forradalmadat, a karakteredet, az igazadat. Olvasom az igen szűkre szabott, szinte csak a kötelező forma kedvéért megjelent rövid hírekben, hogy az Antall-kormány minisztere voltál (igaz), a kárpótlás megbízottja (?), kisgazda (igaz), majd a pártszakadás után a 36-ok tagja (hazugság), és Torgyán a szakadás ellenére is azt mondja, hogy nagyon jó maradt a kapcsolatotok (hazugság). Ennyi, amit olvastam, és mert te már nem tudod káromkodva megcáfolni mindezt, kényszernek érzem, hogy szóljak helyetted. Az Antall-kormány tagja voltál, igen, de senki sem mondja el, hogy milyen tagja. Az egyetlen, aki nem tűrte a gazember manővereket, aki gyűlölte Antallt és volt is neki miért, mert az ősparasztvér lázadt benne korunk mindent tudni vélő és kiszolgálni tudó „tanárával”. Te, aki nem kárpótlást akartál, de reprivatizációt... Hányszor mesélte káromkodva nekem, hogy ebben a reprivatizációban legnagyobb ellensége Torgyán volt, aki később ellenzéki tollak végett magára testálta azt a reprivatizációt, ami ellen valójában harcolt, szemben Gerbovitscsal. Sosem bírta Torgyánt, sosem volt a barátja, őt úgy politikailag, mint erkölcsileg igen leértékelte és ellensége maradt mindhalálig. És a 36-ok! Erről a legnehezebb beszélnem, mert ma már szabály, hogy aki nincs a jobboldalon, az baloldali és fordítva. Igen. Ez Gerbovits Jenővel kezdődött. A híres pártszakadásnál, ahol Torgyán, a már említett ellenzéki tollakat magára véve, a reprivatizáció apostolának minősítette magát az előre megtervezett politikai színjáték végett, de Gerbovits Jenő nem tudott Torgyánnal menni, mert tudta, hogy pont a reprivatizációban volt a legnagyobb ellensége Torgyán. Az emberek átejtését szolgáló politikai manőverek számára nem voltak követhetők. Aztán a megmaradt 36-ok. Igen, ők a kárpótlás és Antall szinte fizetett szolgái maradtak, de Gerbovits Jenő ezektől is elhatárolódott, és soha semmiben részt nem vállalt velük. Visszavonult magánéletében aki kimondta azt a bűvös szót, hogy 36-ok, az sajnos minimum egy negyedórás káromkodásnak kellett tanúja legyen, mert ordított ezen gazemberség ellen, hogy az ő Torgyán-ellenes álláspontja miatt odarakták a 36-okhoz. Ő mindig azt mondta, hogy azok, akik Antall-lal maradtak, csak 35-en voltak.

Emlékszem, a Fidesz–kisgazdakoalíció vége felé, amikor már omlott össze minden a kisgazdák portáján, te már rég nem tartoztál közénk, de amikor hívtalak, hogy erkölcsi vezetést keressek a pártba, azonnal jöttél, és a Parlamentben meg a Fehér Házban hányszor tárgyaltuk át a megmentés lehetőségeit. Te mindig kész voltál, minden addigi elhatárolódásod ellenére, tisztességes úton minden energiát bevetni, kortól és csalódásoktól függetlenül. Nálad vettem észre igazán, hogy azok a mély paraszti gyökerek és gondolkodási modellek, amiket képviseltél és amit már évtizedekkel ezelőtt az íróink is felfedeztek, mennyire az egyedüli út volt a magyarság újraindításához, szemben a szélkakas polgársággal. Ezek a gyökerek hiányoznakma nagyon, ésmost te is elmentél. De a mag nem vész el, az sosem vész el, lesz még szükség rá, és a forradalmadat sem adhatod fel. Folytasd az Isten szabta utadat, mert tudod te is, hogy csak a zsákutcáknak van vége, de az igazi utaknak soha.

A szerző kisgazda