A három sokszor megutaztatott, olykor érdemtelenül földicsért, máskor értelmetlenül lesajnált festmény tragédiája már az utólagos névadásuk során elkezdődött, s azóta is tart. Merthogy hármas sorozat pongyolasággal nevezhető trilógiának a képzőművészetben – de ha csak ez lenne a baj e képekkel, akkor már régen a világ valamely nagy múzeumában lennének kiállítva, New Yorkban, Párizsban vagy Szentpétervárott. De hát nincsenek ott. Hanem Magyarországon vannak, és ennek következtében magyar sorsot élnek. Honfitársaink nagy része úgy tekint rájuk, mint szent ereklyékre, ám ha közösen kellene összedobni értük a pénzt, sokáig kalapozhatnánk. Ha a Munkácsy-trilógiát nézzük, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a régi nagy bölcselők évezredekkel ezelőtt kívülről-belülről ismerték a magyar élet sajátosságait – különben hogyan is tehettek volna oly egzakt kijelentéseket a szépségről, rútságról, tragikumról és komédiáról?

Az esztétikában régóta ismert a tragikomikus fogalma is. Ezt csak azért említjük, mert a Munkácsy-trilógiát még a tragikomikum sem kerülheti el: most éppen pénzt akarnak belőle látni egyesek. Mármint ha sikerülne eladni. Ha nem sikerül, akkor a trilógia ismét elidegeníthetetlen nemzeti kinccsé válik – persze csak annyi időre, míg föl nem tűnik a láthatáron egy újabb pénzes vevő. (A szerk.)