A pedagógusok szerény anyagi körülményeire sokan felhívták már figyelmünket. Gárdonyi Géza, az írópedagógus csaknem másfél száz esztendővel ezelőtt is így fakad ki: méltatlannak tartom „azt a gyakran ismételt kijelentést, hogy az ország pénzügyi helyzete nem engedi meg, hogy a népoktatás, a néptanítók sorsa komolyabban megjavuljon”. S mintha csak ma fogalmazódna: „törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal el vagyunk látva, a tanügyi hatóságok is nagyobb figyelmet mutatnak ügyünk iránt, (…) mégis ott vagyunk, ahol – magyarosan: a mádi zsidó”. Vagyis: egy tapodtat sem jutottunk előre.

Napjainkra is áll ez. Amire szükség van: a pedagógusok anyagi helyzetének nagyságrenddel való (tehát az érintettek számára jól érzékelhető) javítása. Ha ilyen mélyre ható, gyökeres javulást a politikai és gazdasági vezetés nem akar vagy nem tud elindítani, akkor amanapság oly divatos és kívánt két új szlogen (a „tudásalapú társadalom”, illetőleg az „élethosszig tartó tanulás”) írott malaszttá soványodhat.

A pedagógusok lényegesen jobb anyagi helyzetbe hozásához túl kellene lépnünk a rövid távú, szűk, prakticista érdekszférán, és szükséges vállalnunk a hosszú távú gondolkodás, az emberi erőforrásba invesztált tőke lassúmegtérülésének felelősségét ésminden terhét. Politikusok, közgazdászok, pedagógiakutatók, a gazdasági élet főszereplői vitatkozzanak azon, miképpen lehetne megvalósítani az oktatás (és persze a kutatás) nagyfokú anyagi támogatását. A nemzeti jövedelem újrafelosztásával, tisztább és racionálisabb pályáztatási és pályázati rendszer kidolgozásával vagy más radikális programmal? Egyet mindenképpen tartsunk szem előtt: nem eleve megvalósíthatatlan követelményről van szó. Gondoljunk például Finnországra. Néhány évtizede legföljebb közepes szintű gazdasági potenciállal rendelkezett. Ma az oktatási eredményeit tekintve Európa egyik élenjáró országa. Vagy itt van Dél-Korea. Nem is olyan régen súlyos pénzügyi válság sújtotta, ma az itt élő pedagógusok jövedelme két és félszerese az amerikai kollégákénak (a magyarországi összehasonlításról már ne is beszéljünk!)

Sajnos a társadalmi megbecsülés vonatkozásában is jelentős lemaradásban vagyunk. Nálunk, ha a pedagógus az érdeklődés középpontjába kerül, legtöbbször valamilyen problémaként (értsd: botrányként!), és nem a probléma megoldásaként. Ha pedig valamelyik televíziócsatorna vitaműsort rendez fontos társadalmi kérdésről, véletlenül sem jut eszükbe a szerkesztőknek, hogy meghívjanak pedagógiakutatót is.

Jól tudjuk, az oktató- és nevelőmunka nem elhanyagolható arányban függ a mindenkori politikai és ideológiai kurzustól. A politika határozza meg az iskolarendszer egészét, az oktatás szerkezeti kereteit, a tananyag elveit, irányítja s ellenőrzi az intézmények működését és biztosítja a szükséges pénzügyi feltételeket. Azonban a döntő kérdés az, hogy a politika beteszi-e lábát a tantermek világába, beleszól-e a konkrét pedagógiai szakkérdésekbe, hagyja-e érvényesülni az iskola (és az egyetem), az igazgató (és a rektor), legfőképpen pedig a gyakorló pedagógus viszonylagos autonómiáját. Elég bátor és nagyvonalú-e ahhoz, hogy igényelje, s amaga eszközeivel támogassa is az intézmények és a pedagógusok önállóságát, kezdeményezőképességét, alkotó- és fantáziadús erőit, a tanárok és a diákok kritikai gondolkodását? Vagy fordítva: a politika feltétlen alkalmazkodást vár az oktatás és nevelés főszereplőitől.

Emlékezzünk a volt államszocializmus gyakorlatára. Az akkori politika és ideológia (marxizmus-leninizmus) minden vonatkozásban rátelepedett az iskolára. Az oktató- és nevelőmunkára: a szocialista embertípus ideálját erőltette. S ennek nyomán a pedagógia megkísérelt egy az élettől elrugaszkodott embereszményt kialakítani (tapasztaltuk: eredménytelenül). A valóságban viszont az önállóság feladásának kényelmes és jól kifizető gyakorlatára készítette fel az új nemzedékeket.

Nem állíthatjuk, hogy a rendszerváltás két évtizedében nem történt kísérlet a politika s az ideológia részéről túlfeszített befolyásolás kialakítására. Pedig a politika akkor teszi jól a dolgát, ha a döntéshozók túllépnek hatalmi arrogancián és szűklátókörűségen, és minden eszközzel, erőforrással támogatják a pedagógusok és a diákok autonómiáját, a tényeken alapuló egészséges kritikai szellemet. A politika a pedagógiai szakkérdésekre pedagógiai, ne pedig politikai válaszokat adjon. Minden lehetőségével arra törekedjen, hogy a pedagógusok és a diá kok együtt, egymást kölcsönösen gazdagítva (persze a tanárok nagyobb felelősségével) tanulják azt a fölöttébb bonyolult, ám gyönyörűséges folyamatot, hogy miképpen lehet önmagunkat és szűkebb-tágabb környezetünket – akár a legkisebb mértékben is – alakítani. Ha a politika nem így tesz, csak azzal számolhat, hogy a pedagógia valójában erőtlenné, a pedagógus pedig hiteltelenné válik.

Elhibázott minden felelősséget a társadalmi állapotokra vagy/és a politikai hatásokra fogni. Maguk a pedagógusok is felelősséggel tartoznak. Mi több, ha becsukódik a tanteremajtó, a kérdés már az, hogy milyen színvonalú oktató- és nevelőmunka folyik ott, az pedig döntő módon rajtuk áll. Azon, hogy a pedagógus belépve a tanterembe zárójelbe tudja-e tenni a kétségtelenül felmerülő anyagi gondok terhét, ellent tud-e állni az olykor-olykor felbukkanó politikai-ideológiai nyomásoknak, időlegesen el tudja-e felejteni összes magánéleti problémáját, és teljes mivoltával akar-e és képes-e koncentrálni az oktatási és nevelési feladatra? A diákot különösképpen nem érdekli tanára élethelyzete, jövedelme, politikai és ideológiai elkötelezettsége, magánéleti örömei vagy kudarcai. Csak azt értékeli, hogy tanára milyen felkészültséggel rendelkezik, érthetően adja-e át neki a tananyagot. S legfőképpen az izgatja, hiteles személyiség-e, és áthatja-e egész lényét, minden megnyilvánulását a nevelés boldog kényszere?

A pedagógus munkája nem csupán szakma, kenyérkereső foglalkozás, még csak hivatás sem, hanem életforma, mély elköteleződés arra a legnemesebb és legmagasztosabb célra, hogy a gyerekembert jobbá tegye. Tisztában van vele, hogy a „jól nevelt” személy gazdagabb és más tartalmat jelent, mint a „tanult ember”. Az igazi pedagógus a lélek ápolását is végzi, nem csak tanít. A lelkivilág, a lelkiismeret, a jellemformálás kérdésével foglalkozni sokkal bonyolultabb, mint megtanítani, mondjuk, a háromszög geometriai törvényeit, az emberi szervezet biológiai működését vagy egy ország hegy- és vízrajzát.

Azt szoktuk mondani, tanítani muszáj, ám jóravaló emberként létezni és jóravalóságra nevelni már nem kötelező. A jóság – ahogyan a fiatal Lukács György írta – nem általános és nem kötelező, nem úgy, mint az erkölcsi normák, szabályok betartása, amely egyetemes követelmény. A jóság a legmagasabb rendű megszállottság, csoda, kegyelmi állapot, a sors kegyes ajándéka. Még ha a jóság erénye nem isminden pedagógus személyiségét hatja át. De ha megvan, az mindenért kárpótolja a tanítót. Fogadjuk el Németh László ezzel kapcsolatos gyönyörű gondolatát: „nincs olyan király, mint az az igazi tanár, aki fiatal szívekben szemtől szembe és napról napra tud uralkodni”.

A szerző egyetemi oktató (SZTE JGYPK)