Az eset azért szomorú, mert egy olyan alkotóval történik mindez, aki tehetségének és a szerencsének köszönhetően eddig kimaradt a hazai kultúracsarkodásokból, kvalitásait és teljesítményét elfogadják bal- és jobboldalon egyaránt. Évtizedeken át Puerto Ricón élt az író, majd a rendszerváltás után viszszatért a trópusok világából. Eközben arra sem teremtett lehetőséget, hogy tüntessenek vele vagy ellene. Írt, fordított, jött-ment, s találkozott – az olvasóival.

Csak most, bő egy héttel az állami kitüntetések átadása után néztem át tüzetesen, kik milyen díjakat kaptak. Évek óta úgy vagyok vele, hogy ezeket az éppen aktuális kormány adja a számára kedves művészeknek, alkotóknak. Egy olyan országban, ahol még az Opera direktorának kinevezése is „uralkodói felségjog”, mitől várnánk azt, hogy a tisztikereszteket, a Kossuth- és más díjakat feltétlenül az arra érdemesek kapják. Átnéztem a mostani listát, s a nem kevés megkérdőjelezhetetlen tudományos vagy kulturális produktum láttán is az motoszkált bennem, hogy ez pofára megy, az dönti el a kérdést, ki hogy fekszik a kormánynál. Ennek feltételezése viszont sokak esetében eleve igazságtalan – ezt érte el a politika.

Ami nem újszerű, az a különféle díjak odaítélésének és átadásának egyre súlyosabb szakirodalma. Ez nálunk a politikai megfontolásból történő díjvisszavonásokkal és elutasításokkal bővült, amit egy-két delikvens tarkított a „nem fogok kezet” anti gesztusával. Amikor Ferdinandyt értesítették a jelölésről, a kormányhivatalnok afelől érdeklődött, elfogadja-e, hmm.

A Horthy-korszakban a hatalom „a Korvinláncok kultúrfitye gőit is nemzetiségi, sőt kisebbségi arányok szerint osztotta ki”. József Attila minősítette így az uralkodói felségjoggal átitatott Corvin-lánc adományozásának hátterét. A nagy elismerést Gróf Klebelsberg Kunó alapította 1930-ban, s ő volt az első kitüntetett (még az indoklást is ő írta). Máskor régi sérelmek reparálására használták a díjakat, s olyan kedvesen ismerős mondatokkal találkozhatunk, amelyek „eminenciád korszakalkotó munkásságára” vonatkoznak.

Egy író például semmilyen körülmények között nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ezt a lehető legmegtisztelőbb formában teszik. Jean-Paul Sartre-tól származik a fordulat, aki 1964-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Előzőleg is jelölték, de azt kérte a Svéd Királyi Akadémiától, hogy ne ítéljék neki oda („Burzsoá díj, amelyet burzsoák osztanak”).

G. B. Shaw viszont úgy vélekedett, hogy a díjat nem szabad viszszautasítani: úgy kell élni, hogy ne kapd meg.

Ez Ferdinandy esetében majdnem bejött.

FORRÁS: MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR