Génriogatott publikum
Ez megfelel a hazai közhangulatnak. (Mi a génmódosítás? A fajták nemesítésének újabb módszere. Célja az, hogy a haszonnövények termesztésre alkalmasabbakká váljanak, ellenállóbbak legyenek, többet teremjenek.) A termesztés tiltása elemi erejű. Az ország alaptörvényének nevezett, januárban életbe lépő opus is taglalja ezt, alighanem páratlanul széles e világon. Nem akadt még kormányzat, amelyik ilyen blődséget képes lett volna átverni a törvényhozóin.
Az illetékes minisztérium pedig végrehajtott. Példásan, gyorsan, keményen, csak úgy füstölt. Ahol – állításuk szerint – nyomokat találtak génmódosításra, ott ki kellett irtani az egész tábla kukoricát. Sőt a közelieket is. Bizonyára megfertőzték volna ezeket, mert hát a szél viszi a virágport, a nyavalyás. És az a fertő. A riadt gazdálkodók kártalanításáról nyomban megszülettek a „nagylelkű” nyilatkozatok. A kiváló vetőmagtermelő cég maga kártéríti a partnereit. A cég jelezte, hogy – mivel a pusztítást alaptalannak tartja – saját kárát be fogja hajtani aminisztériumon. És erre neki jó alapot szolgáltat az a világszerte elfogadott laboratórium, amely igazolja, hogy vetőmagja tökéletesen mentes volt a génmódosítástól. (Ilyen laboratórium hazánkban nem működött, most sebtében akkreditáltak egyet.) Arról a cég (még) nem beszélt, hogy a goodwilljét ért csapás miatt él-e majd követeléssel.
Összességében tízmilliárdos kártalanításról beszélnek, s a több ezer hektáros kukoricairtás ezt a summát valószerűvé teszi. Aprópénz. Ennyit igazán megér a populizmus. Hogy „íme, vigyázunk rátok, magyarok!” Hogy mi mindent megteszünk, nehogy ez a szörnyűség, ez a génmanipuláció elterjedjen szép hazánk termőföldjein. Csodák csodája, a nyári kukoricairtási akciót egyetlen külföldi politikus sem ítélte el, és hangos röhögésüket sem hallottuk. Polgártársaink pedig megnyugodtak. Megnyugvásukat még egy aGMO-ellenes küzdelemben újonnan alakítandó kormánybizottság is segíti. Rend van és lesz az országban. És ezt az európai közvélemény is nyugtázhatta, amely szintén viszolyog a génmódosított növények termesztésétől. Miért van ez az elutasítás? Honnan származik a viszolygás? A félelem? Mi indokolja a kialakult rettegést?
Ezt módszeresen felszították. Kemény propagandával, botrányos akció zással, látványos – noha nem tömeges – tüntetésekkel, happeningekkel, ahol mindig ott volt néhány operatőr. A magyar sajtó készségesen kiszolgálta ezt. Az egész. Mind. Ától cettig. Nekik hír kellett. Megkapták.
A hangulat ellenségessé szításában a főszerep egy rejtélyes pénzügyi alapokkalműködő szervezeté, amelyetGreenpeace-nek neveznek. A Greenpeace kifejezetten Európában kampányol, riogat, s kelt félelmeket a génmódosított növényekkel szemben. Miért nem az Egyesült Államokban teszi ezt? Oka lenne rá. Ott már tavaly meghaladta a százmillió hektárt az a terület, amelyen GMO-növényeket termesztettek. (Hogy az arányok világosak legyenek: hazánk szántóterülete ötmillió hektár körül van.) Vagy miért nem Argentínában, ahol ez a borzadály csekélyke 34 millió hektáron pusztít? Ennyi GMO! Rettenetes!Kérdés, vajonmiért csak itt mondja interjújában a szervezet egyik nobilitása, hogy Argentínában micsoda szegénységet okozott ez, talán még a kutyák is bolhásak lettek a rengeteg génmódosított kukorica förtelmes látványától. Érthetetlen! Miért mennek bele ilyen marhaságba tömegesen a pampák gazdái? És miért a millió hektárokon GMO-t vető kínaiak, és miért a hasonló brazilok? Megőrültek vajon? Mind?! Saját ellenségeik ők? Élükön az amerikai farmerekkel?
Talán mégsem. A Greenpeace szerepe nem véletlen: irányított, és komoly indokai vannak. Nem a GMO-növények ellen hadakoznak, hanem a hangulatért. A félelemkeltésért.
A mi félelmünk az Egyesült Államok mezőgazdaságának érdekeit szolgálja. Az alapképletet egy francia közgazdász-lapszerkesztő bő négy évtizede megjelent könyve fedezte föl, amelyet hazánkban két év múlva kiadtak (Jean-Jacques Servan-Schreiber: Az amerikai kihívás – Kossuth Kiadó, 1969). Az öt éve elhunyt szerzőt nem lehet eleget ismételni. Szerinte az amerikaiak akkor adnak – és csakis akkor! – tovább egy technológiát Európának, ha nekik már van jobb. A szerző idézi Robert McNamara 1967-ben Jacksonban elhangzott beszédét: „Az európaiak ezt a szakadékot egy idő óta »technológiai szakadék«-nak nevezik. Aggályaik és bírálataik arra a megállapításra lyukadnak ki, hogy az ipari fejlődésben egyre nagyobb előnyre teszünk szert velük szemben, ami egy újfajta kolonializmus, a technológiai kolonializmus alapját veti meg.”
A technológiai szakadék (gap) a gyarmatosítás új formája. J-J. S-S. szerint Európa kudarcra van ítélve. Ám a mezőgazdaságról sem feledkeztek meg. A kolonializáció szabadcsapata a Greenpeace.
Az Egyesült Államok mezőgazdaságának (egyelőre) nem igazán ellenfele sem Argentína, sem Brazília, sem Kína. Csakhogy Európa az lehet, némely tekintetben máris az, és minden erejével törekszik az élvonalba. Ezt megakadályozni elsődleges amerikai érdek. Az érdeknek pregnáns kifejezője a Greenpeace. Tevékenysége szinte lakmuszpapírként jelzi, hogy miért nem az Egyesült Államokban ijesztik el a közönséget a génmódosított növények termesztésétől, s miért hazánkban találták ki a hangulatkeltésre kiválóan alkalmas „génmanipulált” minősítést.
Interjút adnak, cikket, sőt pamfletet írnak. (Tömöri Balázs és Vay Márton: Génmódosított tudósok, Népszabadság, aug. 13.) És persze alájátszanak a kormányzati zsenialitásnak. Hogy a kistermelés a jövő, meg a helyi ellátás, s hasonlóan csillogó elmeszülemények. Miközben az Egyesült Államokban ezer tehénnél kisebb telep csak kísérleti célból működik, a megélhetéshez az állattartás minden ágában óriási állományokra van szükség, a növénytermesztésben pedig a mi nagyüzemeinket messze meghaladó termőfelületekre. Ám a szerzők tudják, hogy a kistermelés nem hajlamos az innovációra, nem bír fejleszteni, újítások, korszerű technológiák bevezetésére képtelen. Keblünkre, őstermelők! A Greenpeace-nek tehát szüksége van a kistermelésben rejlő illúziók ra is, mert amíg ezeket sikerrel hintik a tömegeknek, addig sem lesz ellenfél a magyar mezőgazdaság.
És ebben bősz partnere a mi szárnyaló kormányunk.
A szerző közíró
