A cél világos. A Rosia Montana Gold Corporation kanadai–román vegyes vállalat az Erdélyi-szigethegységben, Verespatakon és környékén másfél évtized alatt kitermeli – és cianidos technológiával a színesércből kinyeri – a világ ma ismert legnagyobb készletét: 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt.

Kanadában több mint fél évszázada tilos a cianidos technológia alkalmazása! Egy ottani parlamenti képviselő két évvel ezelőtt beterjesztett egy javaslatot: kanadai állampolgárokra és befektetéseikre a világ bármely pontján érvényesüljenek ugyanazon törvények, mint az ország határain belül. Ezt máig nem sikerült elfogadtatnia.

A verespataki terv magában hordozza 5 település teljes felszámolását. A cég vállalja lakóik áttelepítését, a falvak teljes átköltöztetését templomostul, temetőstül, hiszen kell a hely a világ nagy valószínűséggel szintén legnagyobb cianidos zagytározójának, amelynek befogadóképessége százszorosa a 2000. évi katasztrófát okozó, Nagybánya melletti tározóénak. A 180 méter magas völgyzáró gát a Kárpát-medence legveszélyesebb ökológiai bombáját őrzi majd.

Létezik a színesfém kinyerésére másfajta technológia is. Igaz, drágább, mint a cianidos! Azt nem vállalják a beruházók, hiszen hasznukat csökkentené.

Miért érdekesek számunkra a határainktól 400 kilométerre magasodó Erdélyi-szigethegység történései? Tekintsünk a térképre, és véssük emlékezetünkbe a vízgyűjtő elvről tanultakat, a közös gondolkodás, gondoskodás alapelvét. A Veres-patak az Abrud folyócskába, az az Aranyosba, az Aranyos a Marosba, a Maros a Tiszába torkollik.

2000. január 30-án 100 000 köbméter cianid- és nehézfém-szennyeződéssel terhelt zagy indult útjára és pusztította végig a Zazar, a Lápos, a Szamos és a Tisza élővilágát, hatását éreztetve a Dunában, sőt a Fekete-tengerben is. A magyar államot – a természetet, az állampolgárokat, a gazdálkodókat stb. – ért kár mértékét 29 milliárd forintban határozták meg. Az akkori Aurul, majd Transgold névre keresztelt ausztrál–román vegyes vállalat okozta kárt azóta sem térítette meg senki. A cégeket felszámolták. Nincs kin behajtani a követelést. E tapasztalat nyomán nem bízhatunk sem a hazai, sem a nemzetközi jog tiszteletében. Magunkat – és persze az említett folyók mellett élő romániai sorstársainkat – kell közösen megvédenünk.

Az évtizeddel ezelőtti katasztrófa nyomán indult meg kormányváltásoktól függetlenül szakmai, önkormányzati és civil körökben az a közös gondolkodás, amelynek eredményeként aláírtuk 2007. május 18-án Kárpátalján, Nagyszőlősön a Tisza Chartát, nemzetközi egyezményünket a Kárpátok–Tisza régió fejlesztéséről, a Tiszáról. Annak vízgazdálkodásról szóló fejezetében ugyanarra az álláspontra jutottunk, amit az EU vízkeretirányelve tartalmaz: a vízgyűjtő egységének elve alapján szabad csak jövőnkről gondolkodnunk. Idézzük:

„…közösen valljuk és hirdetjük, hogy a víz nem szokványos kereskedelmi termék, hanem olyan örökségünk, amelyet óvni, védeni és kezelni kell. Különös jelentőséget tulajdonítunk a Tisza vízgyűjtője e szellemben történő megóvásának az Európai Unió határain belül és kívül egyaránt…

…A Tisza-völgy, a Kárpátok–Tisza régió 1998–2001-ig tartó, illetve 2005-ös és 2006-os árvizeit, valamint aNagybányáról 2000. január 30-án kiindult, a Szamoson, a Tiszán végigvonult és a Dunában is hatását éreztető cianid- és nehézfém-szennyeződést követően bebizonyosodott, hogy természeti környezetünkről, vizeinkről, a Tiszáról és mellékfolyóiról, a Tisza vízgyűjtőjéről, azaz a Tisza-völgyről nem gondolkodhatunk úgy, mint korábban. Az új kihívásokra csak új alapokon szerveződve válaszolhatunk eredményesen!”

Be kell vallanunk, hogy az új kihívásokra adandó válasszal mindmáig adósak vagyunk.

Használ-e a román nemzetgazdaságnak az említett színesérckészlet kinyerése? Nem vonjuk kétségbe: rövid távon nyilván használ. Azonban a természet, valamint az említett folyók mentén élők számára beláthatatlan következményekkel járó veszélyforrást teremt. Világossá kell tennünk: nem a romániai érdekek ellen harcolunk, ellenkezőleg! Mind annyian azt szeretnénk, ha a déli szomszédunkban élők mihamarabb boldogulnának. A mai nemzedékek boldogulásának árát azonban nem háríthatjuk az utánunk következőkre!

Ezer esztendőn át a Magyar Királyság, majd az Osztrák–Magyar Monarchia kiterjedt a Kárpát-medence egészére. Az akkori államalakulat a forrásvidéktől fennhatóságot gyakorolt a folyóvizek fölött. Trianont követően hazánk folyóvizeinek 96-98 százaléka határainkon túlról érkezik. A Tisza vízgyűjtő területének jelentős része is határainkon túlra került. E döntéssel a XXI. század legfontosabb globális problémájának megoldása – az emberiség egészséges, tiszta vízzel való ellátása – vált a Kárpát-medence népei együttműködésének egyik kulcskérdésévé. A trianoni békeszerződés magyar tárgyaló delegációja felhívta a figyelmet az államhatárok és a vízgyűjtők különválasztásának következményeire, és elérte egy új intézmény, az Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság életre hívását, amelyben minden érdekelt állam helyet kapott. A bizottság működése a háborús készülődés közepette elhalványult,majd az 1940-es évekbenmeg is szűnt, és sajnos nem éledt újjá.

Reményeket kelthet az Európai Unió Duna-régió stratégiája, amelynek kezdeményezésekor – 2009 májusában – tettünk javaslatot a Kárpátok–Tisza komplex stratégia megalkotására. Az Ukrajna, Románia, Szlovákia, Magyarország és Szerbia részvételével formálódó együttműködés neuralgikus pontja a verespataki bányaterv, és a Máramaros megyei zagytározók és meddőhányók kezelésének hiányossága. Máramarosban 9 zagytározó és 300-400 meddőhányó van. Éppen az ilyen, nagy volumenű – a tagállamok erejét különkülön meghaladó, több országra kiható – környezetvédelmi, természetvédelmi feladatokra szán jelentős segítséget az Európai Unió.

Pozitív példa akad bőven. A Nemzetközi Rajna-védelmi egyezményt a kis Hollandia kezdeményezte a hatalmas németországi és franciaországi bányák, ipari üzemek, vegyi kombinátok szennyezésének megfékezésére, sikerrel. Az ottani állami szféra a civileket küldte előre faltörő kosként, akik perek tucatjait kezdeményezték és nyerték meg az említett üzemek ellen. A civil mozgástér a Tisza vízgyűjtőjének öt országában is jóval szélesebb, mint a nemzetközi diplomácia szabályaihoz kötött államközi együttműködéseké.

A szerző a Kárpátok–Tisza Nemzetközi Fejlesztési Egyesület elnöke