Napok óta azon röhög az ország, hogy a pécsi Pannon Filharmonikusok igazgatója megtiltotta a Fölszállott a páva… című Kodály-átirat bemutatását, mert véleménye szerint az előadás sértené a város polgármesterét, Páva Zsoltot, és a közönség is az elöljáró kigúnyolásának venné.

Mi, akik szép lassan rutint és megfelelő állóképességet szerzünk a nemzeti együttműködés gyakorlata láttán, teljesen megértjük az igazgatót, s a közvéleménnyel ellentétben egyáltalán nem tartjuk őt elmekórtani esetnek, sőt magunk is valljuk, hogy éppen itt az ideje megfékezni a rebelliseket, mert még a végén Repülj, páva!-körök alakulnak megint, mint a bolsevizmus idején, most már tudjuk, milyen stratégiai céllal, és ki ellen.

Ezzel együtt az égvilágon semmi szenzáció nincs a történetben. Egyrészt az eset még decemberben történt, másrészt semmi olyan tanulsága nincsen, amiről ne tudtunk volna már eddig is. E sorok írójának például meggyőződése, hogy a fülkeforradalom permanenciáját épp az ilyen kreatív igazgatók gejzírszerű feltörése biztosítja a mélységes mélyből, nélkülük egyszerűen összeomlana a rendszer. Általuk viszont olyannyira működik, hogy Páva polgármester már nemcsak hogy elhatárolja magát a történtektől, de a sajtó előtt hülyeségnek minősíti saját embere szavait; elérkezett tehát az az idő, amikor a rendszer nemcsak erős, de önjáróvá is válik: szólni se kell odafentről, a terepen szinte már maguktól mennek a dolgok, és kiapadhatatlan a merítési bázis.

Hanem volna itt egy apróság, igazán szóra se érdemes, de mégiscsak zavaró tényező: a közönség. Amely tehát bárminemű irodalmi szimbólumból kizárólag a helyi politikai notabilitásokra képes asszociálni, ebből következően meg kell tőle védeni a vármegyeházat s annak minden elöljáróját. Tíz évvel ezelőtt már végigélt az ország egy kisebbfajta vitát, hogy helyes-e az óvodások Cini-cini muzsika című kötetében benne hagyni az „Alva jár az Orbán / Tornyot visz az orrán” kezdetű Weöres Sándor-verset, mert azt még csak-csak el lehet magyarázni a gyereknek, hogy a miniszterelnök alva jár (hiszen annyit dolgozik), de már egy tornyot hogyan tudna vinni az orrán. Amit kizárólag azért említünk, mert amikor a fülkeforradalom jegyében „új szelek nyögetik az ős, magyar fákat”, annyi azért minimum elvárható egy igazgatótól, hogy a művet a felforgató, destruktív tartalma okán tiltsa be, legalábbis igazítsa ki a megfelelő helyeken; ha a kormány március 15-én Petőfi verséből huszonhárom helytelen sort ki tudott húzni, akkor egy csupa pöttyökből meg vonalakból álló kotta nehogy már akadály legyen.

Más oldalról nézve viszont kifejezetten örömteli, hogy a komolyzene kezd felnőni a futball mellé mint nemzeti és kulturális pillér. Olyannyira, hogy az Opera irányítását immáron személyesen a kormányfő vette kézbe, az Origo hírportál minisztériumi értesülései szerint azért, mert „az oda járó közönség soraiban a politikára is hatást gyakorló, befolyásos rétegek vannak”. Sokan ezt üzenetként értelmezik, mármint hogy az a közönség viszont, amelynek soraiban nem ülnek befolyásos és pénzes rétegek, meg is érdemli, hogy a Nemcsák família legyen neki a színházi élet, sőt egyenesen a magaskultúra csúcsa.

És akkor ehhez jön még a történelmi tapasztalat, miszerint a hatalomgyakorlás egy bizonyos szakaszába lépve a tirannikus jegyeket mutató uralkodók igen erős érdeklődést mutatnak művészeti kérdések iránt, aminek a vége mindig az, hogy előbb-utóbb ők maguk is verseket meg zenét kezdenek írni, ami hagyján, de színpadra lépve még elő is adják népüknek. Isten óvja Magyarországot!

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa