Irány az USE!
Traian Basescu, Románia államfője arról beszél, hogy Romániának fel kellene adnia a szuverenitását az EU többi tagállamával együtt. Mert Európa csak szoros államszövetségként, Európai Egyesült Államokként gyűrheti le a válságot, úgy maradhat erős és versenyképes.
Érted, kedves olvasó? Románia, Magyarország, Szlovákia úgy élhetne egymás mellett az USE-ben (United States of Europe), mint Indiana, Ohio és Pennsylvania az USA-ban. Ezt mondja az az államfő, akinek hivatala szerint védelmeznie kell azt az alkotmányt, amely így kezdődik: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”. Szlovákia is nemzetállam. A Magyarország alkotmányát helyettesíteni hivatott közirat szerint immár Magyarország is az. A mások alkotmánya ellen most már csak az szólhat, aki Magyarországé ellen is szól. A szólás pedig a magyarok elemi nemzeti érdeke. Mert senki sem lehet teljes és egyenjogú állampolgár más nemzet nemzetállamában.
Ahogy nem lehetett az az ország lakóinak nem magyar fele, Erdély lakosságának 70 százaléka a magyarok nemzetállamában, úgy nem lehetnek azok a magyarok sem mások nemzetállamában. A nemzetállam fogalmának az a tartalma, hogy az állam egy nemzeté. Ha nem ahhoz a nemzethez tartozol, nem a tiéd. Ezt fejezik ki azok a kirekesztő s túlnyomórészt magyarokat kirekesztő jelszavak: Románia a románoké, Szlovákia a szlovákoké, amelyeket a Monroe-elvvel szoktak igazolni, miszerint: Amerika az amerikaiaké. Holott az éppen az ellenkezőjét jelenti: Amerika származásától és nyelvétől függetlenül Amerika minden polgáráé (ami persze Monroe korában és még sokáig nem vonatkozott rabszolgákra és feketékre).
A Monroe-elvet akkor fogja élvezni a magyarság, ha az unió minden nációjával együtt élvezheti az Európai Egyesült Államokban. (Persze a Monroe-elv érvénye is részleges, mert bizonyos mértékig és értelemben a föld minden szeglete, emberi alkotása és természeti értéke minden földi emberé.)
Ha a Magyarországon belül élő magyarok körében valóban lenne ereje az országon kívül élő magyarok sorsa iránti érdeklődésnek és felelősségérzetnek, akkor Basescu felvetése hatalmasat robbant volna a magyarországi nyilvánosságban. Ám kicsit sem pukkant. Nagyon keveseket villanyoz föl az a lehetőség, hogy a legtöbb kisebbségben élő magyart kirekesztő nemzetállam (s vele a többi) önként és békésen föladja nemzetállami szuverenitását.
Hogyha Basescunak és a többieknek, akik ugyanúgy gondolják, igazuk van: akkor megjelenik egy olyan elemi erejű közös gazdasági-hatalmi érdek Európában, amely mellékhatásként véget vet annak a korszaknak, amely a mi régiónkban a nemzetek harcáról szólt. Arról a harcról, mely nemcsak egymás, de szükségképpen a jogegyenlőség és polgári szabadság ellen is folyt, tehát mindenki a vesztese lett, de mi, magyarok szűkebb és konkrétabb értelemben is a vesztesei voltunk, s csakis azok lehettünk.
A történelmi Magyarországnak legfeljebb nemzetállamiságot tagadó, multikulturális szövetségi államként lett volna esélye a fennmaradásra, de ez az esély, ha volt egyáltalán, elveszett, és már csak nagyobb léptékben, az Európai Egyesült Államok keretében jöhet vissza. Csak az lehet a magyarok egyesült állama.
A harcot, melyet őseink vívtak és amelyet kortársaink sem képesek lezárni, csak az Európai Egyesült Államokban oldhatja békévé az emlékezés.
