A naptár nem figyel az afrikai kánikulára, nyakunkon az ősz és vele a politikai szezon. Kavarognak is a hírek az ország életének mind határozottabban körvonalazódó átszervezéséről. A közoktatás, a közigazgatás, a választójogi törvény, a munka törvénykönyvének mind nagyobb vihart keltő új rendszeréről.

A kibontakozó és még mindig meglepően új világról, amelyet a kormány koalíció megmaradt híveinek kínál, s amelyet a többségre rá akar erőltetni. Közben elejtett szavakból és annál kíméletlenebb adatsorokból már sejteni lehet, milyen megszorítások várnak az országra a következő hetekben. És ezt a kényszert már végképp nem lehet csak a megelőző nyolc évnek tulajdonítani, s e kényszerben nem is csupán a világgazdaság újabb válságának hatását érezzük.

Ebben a kényszerben vastagon benne van a hatalom elhibázott gazdaságpolitikája. A kormányfő minden jel szerint továbbra is saját „jobbkezének”, a felhőlovas gazdasági miniszternek, és nem a saját szemének hisz, s kérdés, meghallja-e azokat a hangokat, amelyek azt jelzik: a politikai ingerküszöböt is elérte a gazdagok megadóztatásának „ötlete”, amely a szolidaritás sajátos formájaként végigrohant Európán. Máshol már belátták: nem a társadalom kényszeres kettéosztása, hanem az egységet teremtő higgadt hang, a felnőtt társadalom hangja felel meg annak a válsághelyzetnek, amely a fél világot nyomja. Nem a mindenkit és mindent manipulációra használó hatalmi politikáé.

Egyre többen emlegetik: forró lesz az ősz. A magunk részéről nem vágyunk erre. Továbbra is megrögzötten hiszünk a hűvös észben, s realistaként azt is tudjuk: nagyon nagy szükség lesz rá hamarosan.