Jobbat ajánlok.

A jelenlegi Országgyűlésben két demokrata párt van: az MSZP és az LMP, viszont sok más jót így hirtelen róluk sem tudok felsorolni. Azonban egyik sem újnyilas és egyik sem az 1989–90-ben létrejött jogállam totális szétbarmolásán ügyködik. Mindez normál körülmények között egy parlamenti párt esetén evidens lenne, de sikerült eljutni odáig, hogy e két negatív állítás már önmagában pozitívum. A két demokrata pártnak el kell döntenie,hogy tisztesvereségre gyúr-e – az MSZP-nek legfeljebb harmincöt, az LMP-nek legfeljebb húsz százalékot jósolok, ha a két párt szempontjából a legoptimistább forgatókönyvet vesszük figyelembe –, vagy győzni akar, utóbbival egyrészt fontos lélektani sikert elérni, másrészt egy lépéssel közelebb kerülni az eddig katasztrofális következményeket hozó kétharmados kormánypárti többség megszüntetéséhez.

Túl azon, hogy győzelmi esélyeiket nagyban növelné, ha a demokraták kettőnél kevesebb jelöltet indítanának, az MSZP- és az LMP-szavazóknál jóval szélesebb közönséget –beleértve a szabadelvűeket és a kormánnyal elégedetlen konzervatívokat – is el kell tudniuk érni. Ezt szem előtt tartva a jelöltnek a következő feltételeknek kellene megfelelnie – szerintem:

1. A két párt támogatását a nyilvánosság előtt elfogadva, de független jelöltként induljon és semmilyen formában se kötődjék sem azMSZP-hez, sem az LMP-hez. Választási kampányában ígérje meg: győzelme esetén sem a két párt valamelyikébe, sem az MSZP vagy az LMP frakciójába nem lép be. Az nagyon nem volt rendben ugyanis, amit Tarlós István csinált 2006 őszén: független főpolgármester-jelöltként indult, majd a fővárosi Fidesz-frakciónak nem egyszerűen tagja, de vezetője lett.

2. Személye legyen garancia arra, hogy győzelme esetén a kormányzat által halálra ítélt – sőt: félig már ki is végzett – alkotmányos jogállam kap egy rendíthetetlen védelmezőt.

3. Személye semmilyen formában ne kötődjék a 2002 és 2010 közötti nyolc év vélt vagy valós kormányzati hibáihoz vagy bűneihez.

4. Nem árt, ha a jelölt nem teljesen ismeretlen, hogy ne a nulláról kelljen fölépíteni.

Ilyenkor szokás írni, hogy „nem kívánok neveket fölsorolni, mert akik esetleg kimaradnak, joggal érezhetik megsértve magukat”. Ne legyünk ennyireszemérmesek:

Halmai Gábor. A volt OVB-elnökhelyettes – aki 2006 februárjában egy tartózkodással és egy ellenszavazattal, többek közt 126 fideszes képviselő „igen” szavazatával nyerte el magas posztját – egy tavaly őszi, majd egy idén tavaszi, az alkotmányozásról és az új alkotmányról szóló kerekasztal-beszélgetésen egyértelművé tette: a Nemzeti Együttműködés Rendszere és a jogállam közül az utóbbi híve. „Az új alkotmány ambíciója nem az, hogy az államot, hanem, hogy a társadalmat szabályozza. (...) Én ezt a rendszert nem tekintem alkotmányos rendszernek” – fogalmazott Halmai.

Haraszti Miklós. A Demokratikus Ellenzék egyik meghatározó alakja, majd 1994-ig az SZDSZ országgyűlési képviselője, médiaügyi szakpolitikusa, mint ilyen, az első médiaháborúban az állami médiát a saját felügyelete alá helyezni kívánó kormányzat egyik legelszántabb ellenfele. Nem véletlenül választották meg 2004-ben, majd újra 2007-ben az EBESZ sajtószabadság-felelősének. Közvetlenül Hillary Clinton júniusi budapesti látogatása előtt tizenkét, a Demokratikus Ellenzékben edződött társával nyílt levélben fordult az Egyesült Államok külügyminiszteréhez, figyelmeztetve őt a polgári szabadságjogok magyarországi szisztematikus ledózerolására és a kormányzattól független intézmények kormányzati befolyásolására. Augusztusban tizennegyedmagával ugyancsak nyílt levélben tiltakozott a vallásszabadságot sértő új törvény ellen.

Majtényi László. Az 1995-ben kilencvenegy százalékos többséggel adatvédelmi biztossá választott jogász 2008-tól az ORTT-t vezette. E posztjáról 2009 októberében azért mondott le, hogy tiltakozzon a médiahatóság és a pártpolitika összefonódása – konkrétan: a Sláger és a Danubius által használt hullámsávoknak a Neo és a Class javára történt, a törvényességet meglehetősen kreatívan értelmező MSZP–Fideszalku – ellen. Ezt figyelembe véve az MSZP részéről különösen nagylelkű lépés lenne őt támogatni a választáson. „A kormánynak semmilyen lehetősége nincs az államadóssággal kapcsolatos büntetőjogi felelősség megállapítására. Az arra való kísérlet, hogy utólagosan büntetőtényállásokat kreáljanak ésszerűtlen gazdasági döntésekre, a jogállami minimum alatti minimum. Akkora képtelenség, hogy még Közép-Ázsiában sem divat” – nyilatkozta augusztus elején a Heteknek.

A sorrend kizárólag az ábécén alapul és a lista bővíthető, de egyértelmű: mindhárman az alkotmányos jogállam hívei és – ebből következően – a kormány ellenfelei. Politológiai közhely, hogy a budai zöldövezet polgárai többségében jobboldali szavazók. Ez alapvetően igaz, de a szocialista Horváth Csaba 2002-ben polgármester-választást tudott nyerni a második kerületben, fél évvel korábban pedig a szabad demokrata Eörsi Mátyás – amikor pártja országosan 5,57 százalékot kapott – 13,81 százalékot ért el itt, vagyis a kerületet az országos átlagot jóval meghaladóan lakják liberálisok, akik feltételezhetően szívesebben szavaznak egy a fönti feltételeknek megfelelő független jelöltre, mint akár az MSZP, akár az LMP jelöltjére. A demokrata pártok Waterloojának tekinthető 2010. tavaszi parlamenti választáson az MSZP, az LMP és az MDF helyi jelöltje együttesen több mint negyven százalékot kapott, azóta pedig a Fidesz népszerűsége jelentősen csökkent.

Tekintettel arra, hogy az országos átlagnál anyagilag és intellektuálisan sokkal jobb helyzetben lévő II. kerületről van szó, nem föltétlenül az nyer, aki háromhatvanas kenyeret ígér: a jogállam, az alkotmányosság, a fékek és ellensúlyok, a szabadságjogok kérdése fontos szerepet kaphat a kampányban.

Úgy tudni: háttérbeszélgetések során több vezető szocialista politikus azt mondta: hajlana a fentebb vázolt megoldásra. Figyelem! A szerdai bejelentésben nem erről volt szó, hanem közös jelöltről. Az eddigiekben közösen támogatott független jelöltről értekeztem.

Kedd este – vagyis egy nappal a két kerületi frakcióvezető nyilatkozata előtt – leadott írásomat még így fejeztem be:

„Ha az eddigiek valamelyik demokrata párt ellenállásán megbuknak, a másiknak még akkor is érdemes egy a fönti kritériumoknak megfelelő jelöltet támogatni. Az a párt pedig, amelyik egy ilyen együttműködésre nem hajlandó és a 2014-es parlamenti választási kampány idején sem változtat hozzáállásán, két és fél év múlva el fog tűnni a süllyesztőben. S meg is érdemelni azt.”

Kovács Márton szerdai nyilatkozatában azonban a következő mondat is szerepel: „A legutóbbi zuglói időközi választás is megmutatta, hogy a budapesti polgárok jobban bíznak az LMP-ben, mint a hitelét veszített MSZP-ben.”

Ezen az időközi választáson azonban nem a budapesti polgároknak, csak kis részüknek, konkrétan a Zugló 3. egyéni választókerületében lakóknak volt szavazati joguk: Másrészt a Fidesz 44,59, az LMP 24,26, azMSZP 21,54 százaléknyi szavazatot kapott. Valóban: az LMP 2,72 százalékkal –45 szavazattal – legyőzte az MSZP-t. Ebből nyilván messzemenő következtetéseket lehet a II. kerületi – ahol ötvenezer választópolgár él – parlamenti választásra vonatkozóan levonni. Másfél hónappal korábban Zugló 1. egyéni választókerületében is volt egy időközi önkormányzati választás, amit Kovács Márton teljes egészében zárójelbe tett: Fidesz 39,1 százalék, MSZP 30,3 százalék, LMP 17,5 százalék.

Még egyszer: nem közös jelöltről van szó, hanem függetlenről, akit mindkét demokrata párt támogatna. Nota bene: ha az LMP elutasítja az MSZP-vel az együttműködést, hogy akarja a Karácsony Gergely által megpendített, a Fideszt 2014-ben kétharmaddal leváltó technikai koalíciót összebarkácsolni az MSZP-vel és az újnyilas Jobbikkal?

A szerző bölcsész, tanár, közíró