Szíria persze más
A világsajtó azt latolgatja: mi akadályozza a Nyugatot, hogy „elrendezze a politikai válságot Szíriában” – ahogy azt Líbiában is tette. Végül is szinte minden hasonló: a diktatúra véres kézzel letörte a polgárok békés mozgalmait, öt hónap alatt kétezer halottja van a tüntetők elleni terrornak. A szíriai kormány harckocsikkal, sőt hajóágyúkkal löveti az ellenzéki településeket. Szíriát és vezetőjét nyilatkozatban ítélte el valamennyi nyugati nagyhatalom, és aggódó nyilatkozatot tett közzé a Biztonsági Tanács is. Elítélő határozat nem születhetett, ezt Oroszország és Kína nem engedi. A szakértők mégis arra szavaznak, nem lesz beavatkozás. Lássuk az okokat!
1. Szíria az arab világ „szívében” fekszik. (Líbiáról ezt nem lehet elmondani.) Szíriának kulcsszerepe van a közel-keleti konfliktusban, tehát az Izrael és az arab világ közötti viszonyban. Irán számára létfontosságú a jelenlegi rezsim fenntartása a maga regionális befolyása szempontjából. Sőt Szíria stabilitása alapérdeke valamennyi szomszédjának. Például a továbbra is megoldatlan kurd ügyek miatt. Nem véletlen, hogy Ankara is óvatos a válság ügyében.
2. Aszad hatalmas múltú, strukturált, többfelekezetű és nemzetiségű társadalom felett gyakorol diktatúrát. Családja tartós hatalmi sikerének épp ez a megosztottság lehet a kulcsa. Az erőszakszervezeteket az alavita felekezetek tagjaira bízták. Az állami egy pártban fontos szerepet kaptak a drúzok és a keresztények is. Sokan félnek a szektáriánus vérontástól, ha megdől a mai rezsim, s a szunnita többség, azon belül a vallási fundamentalisták teljes hatalomra jutnak. Ettől a fejleménytől joggal tart a Nyugat is.
3. A szír fegyveres erők másként viselkednek, mint katonatársaik Tunéziában, Egyiptomban vagy akár Líbiában. Semmi jele annak, hogy hátat fordítottak volna Aszadnak, s azonosulnának a rendszer ellenzékével. Sok beszámoló szerint a társadalom egésze nem lépett ki Aszad mögül. Továbbra is abban reménykednek sokan, hogy az elnök végrehajtja a hetente ígért reformokat. (Többpártrendszer, szabad választások, a politikai foglyok szabadon engedése, a rendkívüli állapot megszüntetése.) Hogy erre hiába várnak, annak oka lehet a rezsim belső dinamikája. Sokan joggal tartanak tőle, hogy még durvábbra is fordulhat a dolog, ha a külvilág beavatkozása is erősödik. És a külvilág a jelek szerint nem tudja, miként avatkozzék be.
A külvilág nyilván demokratikus változást akar, ám közben joggal retteg, hogy a szabad választások következtében harcos szunnita párt kerül hatalomra az al-Kaida valamilyen helyi változatának segédletével. Vagy ami szintén nem kizárt, hogy iráni támogatással a jelenlegi rezsim radikálisai lépnek közbe, elsöprik a tétovázó Bassár el-Aszadot, s valamilyen szíriai Hezbollah kerül uralomra. Ettől joggal tartanak a szomszéd országok is.
Így aztán a Nyugat egyelőre nem tehet mást, csak latolgat: alkalmazzon-e szankciókat, s ha igen, miféléket? Támogassa-e az ellenzéket valamilyen jelképes módon? Egyet nem akarhatnak: újabb vérontást kirobbantani, beláthatatlan regionális háborút kiprovokálni. Így aztán a térség szakértői és a laikus politikusok egybehangzóan állítják: Szíria persze más, itt nem olyan a helyzet, mint az eufemisztikusan bizarrnak mondott Kadhafi ezredes sivatagi olajországában volt.
Fő a mértékletesség. A politikában a türelem nagyon fontos. Igaz, közben nem múlik el nap újabb szíriai áldozatok nélkül.
