Nem kell „hazafiság”
Augusztus 15-i cikkükben Berze Márton és Dorosz Dávid, az LMP részéről új, pozitív és ésszerű hazafiságra buzdítanak. Ugyanezt javasolta olvasóinak a Kínai Kommunista Párt központi lapja szerkesztőségi cikkében, miután a pekingi olimpiát támogató, a nyugati sajtó Kína-ellenes előítéleteit elítélő mozgalom – melyet a hatóságok eleinte dicsértek – utcai tüntetésekbe torkollott.
De nem látok lényegi különbséget Berze és Dorosz véleménye, illetve a kínai modellt most már hivatalosan is követő magyar kormány hazafias propagandája között sem. Utóbbi szintén elítéli a nyílt, tettleges vagy szóbeli agresszió egyes megnyilvánulásait, a nemzeti összetartást pedig – ez a kifejezés is ismerős Kínából – ésszerű, pozitív, jövőorientált ideálként írja le. Az agressziót azok számára tartogatja, akik magát az összetartásbeszédet, annak diszkurzív hegemóniáját utasítják el. Berze és Dorosz ezt nem teszi, azokat az általuk „balliberálisnak” nevezett véleményeket pedig, amelyek igen, a szerzőpáros vélhetőleg a „zavarodott” vagy „hamisan csengő” nézetek közé sorolja.
Kétségtelen, hogy ilyenből is van elég. Ennek oka azonban legalábbis részben az, hogy magyar liberális és „baloldali” kommentátorok jelentős része – Berzéék is – és a mérvadó „baloldali” sajtó, például a Népszabadság is, annak a részben az MDF-kormány, nagyrészt az első Fidesz-kormány alatt kialakult és egyeduralkodóvá vált nemzetdumának a csapdájában vergődnek, amit olyan kifejezések alkotnak, mint „nemzetpolitika”, „Szent Korona” vagy „hazafiság”. E kifejezések értelmezhetőségét vagy létjogosultságát firtatni éppúgy nem szokás, mint megkérdőjelezni azt a posztulátumot, mely szerint a trianoni békeszerződés eleven nemzeti trauma, vagy rámutatni a „nemzet” kifejezés mindenféle szóösszetételben való elharapózásának komikumára. (Egy példa: a kommunistagyanús „népgazdaság” fertőtlenítésével nyert „nemzetgazdaság” kifejezés. A „népgazdaság” azonban nem sztálini koholmány, hanem a német nyelvben ma is zavartalanul élő „Volkswirtschaft”, azaz „közgazdaság” tükörfordítása.) A „nemzetpolitika”, a „Szent Korona” és a „hazafiság” nem valós tárgyat, illetve jelenséget semlegesen leíró kifejezés, hanem az értékítéletet leírásnak álcázó ideologéma, amelynek ideológiai tartalmát az újságolvasó észre sem veszi.
Ameddig a (szélső)jobboldali nacionalizmus ellenfelei ahelyett, hogy kitörnének ennek az újbeszédnek a rabságából, a terminológia tartalmi kérdéseiről vitáznak, addig védekezésre kényszerülnek az uralkodó nacionalista ideológiával szemben. Ameddig ugyanis a „hazafiságot” értelmes analitikai kategóriának fogadjuk el, addig a „hazafiatlan” jelzőt is rá lehet sütni ideológiai vagy személyes ellenfeleinkre. Erre pedig rendszerint az „én is hazafi vagyok, nekem is fáj Trianon” a válasz – e lap hasábjain is éltek vele baloldali szerzők..., ami, ahogy Berzéék rámutatnak, nemcsak kevéssé meggyőző, hanem intellektuálisan is meddő.
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy Berze és Dorosz fölvetésének a nacionalista beszéd keretein túl is van értelme. Miért kellene valamiféle hazafiságprogramot megfogalmazni, amely megszabná, hogyan és miért szeressék Magyarországot lakosai, vagy utat mutatna, hogyan dolgozzák föl a szerintük földolgozatlan Trianont?
A vitát messzebbről kellene kezdeni. Szükséges-e egyáltalán, hogy egy társadalomnak közös értékei legyenek? Ha igen, találhatunk-e ilyeneket, és melyek ezek? Más szóval: mit várunk el egy magyartól? Az ilyen kérdések tipikusan a Magyarországon hiányzó állampolgári nevelés középpontjában állnak. Mi következik abból, ha, ahogy az új magyar alkotmány teszi, a szóban forgó társadalmat már nem nemzetállamként, hanem egy deterritorializált nemzet és egy territoriális állam sajátos ötvözeteként képzeljük el? Hogyan illeszthető be a „nemzetpolitikának” nevezett transznacionális etnikai mobilizáció egyrészt a továbbra is fönnálló nemzetállami politikai keretekbe, másrészt a társadalmi-politikai közösség újrateremtésének programjába? E kérdésekről azonban csak akkor tudunk érdemben beszélni, ha föladjuk a nacionalizmus mai terminológiáját.
A szerző történész, antropológus, Vrije Egyetem, Amszterdam
