– Ööö... egy meteorológiai állomáson? – kérdeztük, mire megnyugtattak, hogy hivatalosan valami „kísérleti telep” ugyan, de azért kényelmes az. Elmentünk hát a kísérleti telepre, amely alvásra alkalmas helynek tűnt valóban. De a pörkölthöz sajnálatos módon elfelejtettünk őrölt paprikát vinni, a meteorológiai állomáson pedig nem volt paprika, mert ott egészen pontosan 1987. október elsején megállt az élet. A hálószobánknak kinevezett laborban találtunk egy titokzatos műszert, amelyen ez volt az utolsó előtti, kézzel írt bejegyzés: „szallag felakadt, 1987. szept. 30”. Legutoljára pedig azt írták rá igen szomorkás, szálkás betűkkel: „szallaghiány miatt leállítva, 1987. okt. 1”. Nocsak, néztünk fölakadt szemmel, ezek szerint a magyar tanyavilág lépést tartott a forrongó idővel, s a lakiteleki találkozóval szinte egy időben megszületett itt a diagnózis: emberek, nincsen szallagunk, a rendszernek vége. Ezen nevetgéltünk, viszont nem volt paprikánk. Éjjel bánatunkban hegymagasi szürkebarátot ittunk, a nyers körmöket bámultuk, és bosszút forraltunk ellenük. Azt tervezgettük, hogy megfőzzük őket paprika nélkül, hadd tudják meg, milyen is az, Magyarországon paprika nélkül főni meg.

De szombat reggel, amikor kótyagos fejjel kitámolyogtunk a rozsdás szélmérő kerekek közé, csoda történt. Megjelent egy asszonyka, és közölte, hogy észlelni jött. Megnézte a berozsdált műszereket, s volt nála egy kockás füzet, abba beleírt mindenféle számot. Kihúzott a földből egy hőmérőt, és azt mondta, hogy másfél méter mélyen húsz fok van. Bólogattunk, majd azt kérdeztük:

– Miért tetszik ezt csinálni? Mire azt válaszolta, hogy ez a munkája, de már vagy tizenöt éve nem kérte tőle az adatokat senki. Ő viszont becsületes dolgozó, és minden nap kétszer észlel, reggel meg este. Elárulta, hogy a szélirányt már tudja fejből, az mindig északnyugati. De a napfényes órák számát nem méri már, mert a szép kristálygömb alól, ami ezt jelezné, vagy tíz éve kifogyott a papír. Erről eszünkbe jutott, hogy nekünk viszont paprikánk nincsen, s megkérdeztük tőle, nem tudna-e hozni nekünk. Természetesen hazament érte, s hozott. Megfőztük a körmöt, és az ottfelejtett észlelőt viszonzásul meginvitáltuk vacsorázni a férjével együtt. Szívesen jöttek, az asszonyka amúgy is jött volna, mert minden este fél nyolckor észlel szokás szerint. Cserébe meghívtak minket a közeli falu templomába kenyérszentelő misére, úgyhogy vasárnap reggel másnaposan misére mentünk, pedig ezt nem képzeltük volna magunkról. A szertartás végén a pap fölvágta a kenyeret, és mindenki kapott belőle fél karéjjal. Volt ott egy szegényes öltözetű néni, aki többet kért, kedvesek voltak hozzá, belegyömöszöltek a szatyrába hat-hét szeletet. A nénike sírva fakadt, és azt mondta, hogy tizenöt éve egyedül él, a gyerekei a tanyán nem látogatják, magányos. Vigasztaltuk, mire azt mondta, hogy „jól van, nem sírok, hiszen szent kenyeret reggeliztem”. Eltipegett, néztünk utána. Majd bámultuk az eget, fürkésztük a kéklő mennyországot, nem észleltünk mozgást.