Bár a cikk írásakor Kadhafi ezredes holléte ismeretlen, főhadiszállása még áll, nemcsak a felkelők vezére, hanem az ENSZ főtitkára is bejelentette már, hogy jobb lett a világ. Moszkvából is, Pekingből is beletörődő nyilatkozatok érkeztek, csak hogy ne tévedjünk. Ünnepelnek a győztesek Bengáziban és Tripoliban, a tényleges győztesek Londonban és Párizsban, s a sokszor kelletlenkedő győztesek is Washingtonban és Berlinben. Vége egy négy évtizedes diktatúrának, amely sokszor bizonyult kifelé is bitangnak az idők során.

Mióta a NATO segítségével vívott polgárháború tart, az utóbbi hetet leszámítva nem nagyon tűnt úgy, hogy Kadhafi biztosan veszíteni fog. S ez nem egyszerűen előrevetít problémákat, hanem megmutatja, hogy a szabad Líbia máris miféle malomkövek között őrlődik. Történelmileg és kulturálisan három jól megkülönböztethető egységből rakták össze Líbiát, amelyet mindig erőszakkal tartottak össze, már amikor sikerült összetartani. Ráadásul ezeken az egységeken belül is elég erős a törzsi tagoltság, s az egyensúlyokhoz van éppen szükség vezetői erényekre. S ezt az egészet az elmúlt fél évszázadban még átszínezi az olaj.

Annak, hogy az olaj az országon belül pontosan hol is van, most van először jelentősége. Láttunk már ilyet. Irak Szaddám utáni történetét akár az olajforrások körüli háborúság történeteként is meg lehet írni. Ha bárki azt gondolja, hogy a Bengáziban és környékén eddig kiépült hatalmi adminisztrációs struktúrákat egyszerűen ki lehet majd terjeszteni a nyugati és a délnyugati országrészre, az súlyosan téved. Új erők nőnek fel napok alatt, s követelnek maguknak helyet az új rendszerben. S nyilván iszonyatos erővel és elsöprő rafinériával szerveződnek majd meg újként a régi erők, amelyek tetejébe még a széfek kódjait is ismerni fogják. Pillanatok alatt olyan katyvasz alakul ki, amelyben legfeljebb az Irakon és Afganisztánon is átlátó Petraeus tábornok ismerné ki magát, de ő ezzel igen mérsékelten foglalkozik majd.

Nagy kérdés, milyen mértékben akarnak majd a NATO, az EU vagy az egyes európai országok belefolyni abba, ami most következik. A látszat most az, hogy egy sikeres projektben vannak benne. Az amerikaiak persze tudják, hogy a katonailag megnyert szituációtól milyen szédítően messze van az ország konszolidációja. Igaz, az angolok meg a franciák pedig azt tudják egy kicsit régebbről, hogy nem olyan fontos a perspektivikus konszolidáció. Kis viharok és törékeny konszolidációk követhetik egymást monoton fél évszázadokon át.

Most mindenesetre az öröm ideje van: elpusztult egy diktatúra, jobb lett a világ. Szerény esélyét látom egy egészséges demokratikus kibontakozásnak, de legnyilvánvalóbb formájában, a választási rendszerben valószínűleg sikerülhet egy szimpatikus szisztémát kialakítani. Aztán hogy az alkalmas lesz-e a különböző törzsek, klánok, felekezetek és kultúrák érdekeinek megnyugtató harmonizálására, az a jövő legnagyobb kérdése. Arról szól, hogy fogjuk-e irigyelni azt az érát, amikor Kadhafi tartott rendet.