Kárunk vallása
A devizahiteleseket nem kell megmenteni. Ahhoz, hogy tanuljunk a saját kárunkon, a kárt fájdalmasan érezni kell. Ha más érzi helyettünk, ha más fizeti a tanulópénzt, akkor senki nem tanul semmit, se a maga kárán, se a másén. Akkor a károk ismétlődni, mi több, szaporodni fognak, s továbbra sem tudunk önmagunkért felelni.
Rossz lenne, ha így lenne, de igazából még rosszabbul van. A tanulópénzből keveset vállal át a kormány, de azzal a kevéssel a tanulságot tagadja, és azt állítja: a te bajod nem a te felelősséged.
A jelenlegi kormány azt mondja: az előzőek felelősek azért, hogy felvetted a devizahitelt és bajba kerültél, én pedig megmentelek. Az előző kormányokból lett ellenzék azt mondja: a mostani kormány felelős azért, hogy így áll a forint, és bajba kerültél. Nem ment meg téged, csak szemfényveszt, én viszont mutatom a csomagom: hogy mentenélek meg, ha én kormányoznék.
Van itt persze mindenféle kormányzati felelősség, számon is kell azt kérni. De ha mindenki kizárólag politikai ellenfelének felelősségére koncentrál, mindenki a saját szuverén döntése nyomán eladósodott választópolgárnak udvarol, mintha az nem lenne felelős a döntéseiért, akkor nem is lesz. Akkor senki nem tanulja meg, hogy az előnyökért kockázatvállalással kell fizetni, s ha úgy fordul a világ, valóban: fizetni kell. Ha polgártársaink sokasága ezt továbbra sem veszi tudomásul, akkor újból és tömegesen csapdába esnek, újból az államtól várják, hogy az általuk vállalt kockázatért helytálljon, erre pedig a felelős kisebbség adójából nem telik, s az az adó nem is erre való.
Jó: legyen dühös a polgár a kormányra, mely úgy gazdaságpolitizál, ahogy; a bankokra, melyek úgy trükköznek, ahogy; a világválságra és a balsorsra; tekintse önmaga számára enyhítő körülménynek, hogy a kapitalista piacgazdaságban kezdők és tapasztalatlanok vagyunk, de legalább annak legyen tudatában, hogy ezt a kockázatot nem a semmiért vállalta. Annak ellenértékétmegkapta és elköltötte: a kamat és az árfolyam-biztosítási díj megtakarításával hosszú éveken át sokat nyert, és még most sem járna jól a hitelének forintosításával, mert még mindig többet nyer a kamaton, mint amennyit veszít az árfolyamon.
Ha nem tud fizetni, az nem azt jelenti, hogy becsapták és kifosztották, hanem azt, hogy a hitelfelvétele csak a kockázat figyelembevétele nélkül felelt meg a teherbíró képességének, kockázatvállalási képessége már nem volt hozzá. De ez a devizahitelesek többségére amúgy nem igaz. Négyből három, nyilván keservesen, de pontosan fizet. Ők, ha továbbra is bírják, jól döntöttek. Realizálják a korábbi évek nagy és a mostani nehéz évek kicsi nyereségét a forinthitelekkel szemben.
A legfontosabb az lenne, hogy minél többen tanulják meg és tanítsák meg gyermekeiknek egy életre felismerni, átlátni, felmérni, mivel, milyen kockázatot vállalnak, és megtehetik-e ezt annak tudatában, hogy az árfolyamok, az ingatlanárak, a kamatszintek erőteljesen ingadozni szoktak, mert ilyen a piacgazdaság természete. A politika és a nyilvánosság embereinek úgy kellene beszélniük, hogy ezt minél többen minél inkább megértsék. És nagyon nem úgy beszélnek.
Megmenteni azokat kell, akiknek a létbiztonsága, akár a devizahitel, akár más miatt alapvetően megrendült. Azokat viszont akkor is, ha sokkal szegényebbek annál, hogy bármikor is szóba állt volna velük egy bank.