Lehetett több-kevesebb illúziónk, milyen lesz az út, mit jelent a parlamentáris demokrácia, a jogállam, a pluralizmus, hogy a szabadság nem állapot, hanem vége nincs folyamat, amelynek mindennapi gyakorlata nehéz, fáradságos, egyéni és közösségi kockázatokkal teli. Egyet azonban biztosan nem gondoltunk: azt, hogy alig több mint két évtized múltán olyanynyira a hiányát fogjuk érezni, hogy ismét az utcára kell mennünk: „Demokráciát!” Pedig itt tartunk!

De zavartan nézünk körül: hol vannak a társak? A végnapjait élő Magyar Köztársaság polgárait minden jel szerint alig érdeklik olyan elvont fogalmak, mint a demokrácia, sajtószabadság, alkotmány, emberi jogok, a kormányzati túlhatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok. Nehezen átélhető dolgok ezek, főleg ha éjjel-nappal dolgozni kell, hogy a bankok, az állam ne vigye a lakást, az autót. Hogy 20-a után is legyen mit az asztalra rakni. Vigyázni, hogyan beszélek a kollégák, a főnök előtt, titkolni a politikai véleményemet… De várjunk csak: hol is járunk? Bizony, a demokráciánál.

Ma Magyarországon olyan kormány van hatalmon, amely homályos ígéretekkel – és a teljes szavazóképes lakosság szavazatainak mindöszsze 34,7 százalékával – szerzett, bűvös „kétharmad”-ra hivatkozva szélsebesen teremt új világot, Horthy, Rákosi, Kádár rendszerei után újabb, évtizedekre tervezett rezsim felépítésén fáradozik. Ez volna a „magyar modell”, amelyhez minduntalan visszatérünk? A plurális társadalom egyetlen „központi erőtérré” alakítása? Személyi hatalomra épülő, biodíszletellenzékkel ellátott parlamentarizmuscsökevény? „Nemzeti Együttműködés Rendszere”, amelybe csak a szolgaian „helyesen” gondolkodók férnek bele? Orwelli „újbeszél”, aholminden az ellenkezőjét jelenti? „Nyugdíjvédelem”, amelynek lényege, hogy az államháztartás elnyeli megtakarításainkat. „Független” intézmények, amelynek az élén ugyanazon párt katonái állnak. Új, „értékalapú” kultúra, amelyben a mindent eldönteni képes „kétharmad” mondja meg, mi az érték, és mi nem az; tűr, támogat, tilt, mint Aczél elvtárs, megmondja, mi vallás, mi nem,, ki a ”jó magyar”, a jó állampolgár.

És mindezek közepén ott trónol a tévedhetetlen orákulum, a főnökök főnöke.

Az Európai Unió szívében sajátos tekintélyuralmi rendszer épül. Vitatkozhatunk, rendies vagy inkább bolsevik típusú? Az egypártrendszerű Kínát tekinti-e mintaképének, a maga terjeszkedő államával, nyakig a korrupcióban, olcsó, gazdasági és politikai kényszerrel megfegyelmezett munkaerőt kínálva a kiválasztott külföldi és hazai vállalkozóknak, vagy a Horthyrendszer repríze? Erre utal a történelem revíziója, az egykori rasszista, feudális gondolkodású politikusgárda, a sérelmi politika, az etnikai politizálás, a társadalmi csoportok határainak átjárhatatlanságát célzó „oktatási reform” és „társadalompolitika. Nem érdemes a legjobb történelmi analógiát keresni. De ki kell mondanunk: diktatúra épül, és a téglák egyre szorosabban összeállnak.

„Hát ha diktatúra, legyen diktatúra” – mondaná a magyar –, „csak már élnénk végre jobban”! De attól, amit ez a kormány tesz nem lesz jobb nekünk. Kevesebb lesz a jövedelem, kevesebb lesz a nyári szabadság, nem díjazzák a túlmunkát, könnyebben lehet kirúgni bárkit bárhonnan, nincsenek életpályamodellek, és nem lesznek szakszervezetek, amelyek megvédenék a munkavállalók jogait. Nem lesz (már most is alig van) szabadmédia. Lesz viszont: „közmunka” címén munkatábor, szegregáció, kirekesztés, megbélyegzés, a kormány szájíze szerint nyomozóügyészség, a bíróságok fölé terjeszkedő kontroll és erősödő viták a szomszéd országokkal. Cinkos tétlenkedés az egyre fenyegetőbb, gyilkolásra kész szélsőjobbal szemben. A szegény, még szegényebb lesz, a gazdag még jobban jár.

Egy amúgy is válságokkal terhes külső környezetben, „gyorsreagálású” gazdaságpolitikára lenne szükség, de a gazdaságirányítás éppen az ellenkező irányba fordul és még a jövőbeli kormányok kezét is jó előre meg akarja kötni. A kormányzat célja a mai szabályokat,mint az igazságtalan, ésmáris csődötmondott adórendszert évtizedekre bebetonozni. Az új rendszer éket ver a vállalkozók és alkalmazottak közé, a jogfosztottság okán konfliktusokat generál. A versenyellenesség, a kiszámíthatatlan, politikai alapú kegyosztás, az állam rejtélyes indokú részvényvásárlásai a magyar gazdaság rossz hírét erősítik a világban.

Milyen jövőt kínál ez a rendszer a fiataloknak? A tendenciát érezzük – a kasztosodó, múltba ragadt ideológiájú, a szegények számára átjárhatatlan, a tehetségeseket nem segítő rendszer elviselhetetlen a számukra. Soha enynyien nem foglalkoztak az ország elhagyásának gondolatával. És nem csak az orvosok. Ki fog ürülni az ország, mindenki menekül, aki képes rá.

A kormány saját homokozóját építi, és nem a nyakra-főre hivatkozott magyar embereknek teremt játékteret, boldogulást. Most úgy tűnik, nyerésre állnak, akiknekminden jel szerint csak a hatalom megragadására és biztosítására volt tervük és menetrendjük, gazdaságilag pedig sodródnak.

Mintha varázslat ülne az országon. Nincs látható erő, amely megállíthatná őket.

Mi, a tavaszi nagy sajtószabadságtüntetések szervezőiből alakult civil egyesület tagjai elhatároztuk,megpróbáljuk felrázni az országot a kábulatból, és nem hagyjuk, hogy a kormányzó pártok kisajátítsák. Nem nézhetjük, hogy a demokratikus erők kicsinyes érdekek mentén politizáljanak, és ne álljanak szóba egymással. Összefogást akarunk. Egyesíteni mindazokat, akik valódi demokráciában akarnak élni. Akik jog- és létbiztonságra, kiszámítható életre vágynak. Akik úgy gondolják, ez az ország az Európai Unió része kell legyen.

Gondolkodjunk és tegyünk demokratához méltón!

A szerzők társelnökök, Civil Kontroll – Legyünk Egymillióan a Demokráciáért Közhasznú Egyesület