Szívszárazság
Még a kormány kritikusai is azt mondják itthon és külföldön: jó az irány! Csakhogy a válasz praktikusnak várt kidolgozása helyett szinte minden egyes esetben hályogkovácsi magabiztossággal jár el a kormány, és valami gigantikus, pártelfogultságos operáció veszi kezdetét.
Mivel hosszú-hosszú évek óta a demokratikusnak vélt és mondott nyüglődés alig vezetett valamire, mondják a hatalmat gyakorlók, most önkényesen rövidre zárva, autoriter módon dőlnek el a dolgok – tapasztalhatja az ország. Dől, amit utólag és okkal már jogállamnak tartunk – noha az elmúlt húsz év e téren is bővelkedett fogyatékosságokban. Most azonban egy titokban terveződő, puccsszerű, totális térfoglalás történik. Az eredmény: terjedő jogbizonytalanság, s a sokszor csak politikai bosszúnak tetsző gyanúsítások, elbocsátások, letartóztatások és vezetőszáron való elvezetések miatt ármányosan szétterül a megfélemlítettség.
A kormányt továbbra is támogató többség nem látja ezt, nem tudja ezt? Netán a kormány se tudja, mert úgy el van telve a megváltó jóindulattal? De hisz e problémákat panaszolja, ismételgeti már egy éve a parlamenti ellenzék és a kritikai újságírás is. Igaz, az ellenzék erőtlen és zilált, a fenyegetett helyzetű, kritikai újságírás meg zsugorodik. Zsibbasztó és kilátástalan már ugyanannak az ismételgetése. A politikai közéletben persze fáradhatatlanul ismételgetni, sulykolni kell az állításokat, hogy megtapadjanak. Ahhoz azonban, hogy a kritika ismételgetése hasson, nos, ahhoz ügyes politikusok vezette, szilárd pártmögöttes kell. Ilyen azonban egyelőre nincs. Így körbezárulnak a dolgok: majd minden részletcélnál azt halljuk tehát, hogy jó az irány, csak a megvalósítás, csak azt tudnánk feledni. Csoda-e, ha egyre kevesebb ember csügg a napi politikán? Csoda-e, ha a közügyeket illetően terjed a nemtörődöm szívszárazság? Hiszen annyi minden más van a világon.
A minap három bámulatos fogalomra leltem: „erős óra”, „rendes óra”, „kis óra”. Ezek egy lábjegyzetben voltak Kövér György érdekes és nagyszerű könyvének már az első oldalán. A szerző nemrégiben megjelent A tiszaeszlári dráma című hatalmas munkájában (ki ne hallott volna Tiszaeszlárról) a falu népességének és térhasználatának elemzésében azt olvassuk, hogy Tiszaeszlár történelme során egyre messzebbre kerül fontos földrajzi helyektől – ami a piacok elérését, hivatalos ügyek intézését s a hasonlókat illeti. Ezt a sajátos topográfiai tünetet a szerző dokumentálja. Eközben bukkannak fel ezek a távolságmérő, beszédes fogalmak.
Az 1700-as évek vége felé a katonai térképészek, akik az első részletes mappákat készítették az országról, különös „tér-idő” egységekben adták meg a távolságokat, például hogy mennyi idő alatt lehet gyalog eljutni egyik helységből a másikba. De hogyan mérték meg régen ezeket a távolságokat? Merthogy ezeket megmérték. Azt ugyanis, hogy Eszlár és Kis-Tokaj másfél órára van egymástól, de Nyíregyháza már hat és fél órára fekszik, pontosan lelépték, s ennek ideje került a térképre. Az időt lépésszámban mérték, Az „erős óra” 6000 katonai lépést jelentett, a „rendes óra” 5000-et, a „kis óra” pedig 4750-et. Úgy tetszik, hogy a térképekre a „közönséges rendes lépésekben” mért távolság, azaz a „rendes óra” került –derül ki a szerző által felhasznált részkutatásokból.
Mindennek megértésére – sőt ellenőrzésére! – sok kedves órát fordítottam. Felrémlett, hogy a néphadseregben a katonás menetelés percenként 120-as lépésütemet jelentett.Bárki kipróbálhatja, hogy egymásodperc alatt könnyedén lehet kettőt lépni, s így egy óra alatt megvan a 6000 lépés, s a lépéshossztól függően – tessék 80 centiset lépni – kijön a ma is emlegetett óránkénti majdnem 6 kilométer. Ez azonban valóban egy „erős óra”, s jól megizzasztja azt, aki ilyen ütemben gyalogol. Egy 1939-es honvédségi szabályzat az alakzatban mozgó gyalogságnak, persze sokórás, a felszerelés cipelésével terhelt menetre, sík, lapályos terepen percenként 115 lépésű menetsebességet ír elő, amivel 4 kilométert lehetettmegtenni 80 centinél jóval rövidebb lépésekkel. Szóval a körülmények! Mindenesetre a katonák szabályozott masírozásával a menetórában mért távolságok hozzávetőlegesen pontosak, s akár már egzaktnak is mondhatók a népmesékben, mondákban egy-két kőhajításként vagy elmondott „Miatyánkban” megadottakhoz képest. De itt most megszakítom ezt az amatőr okoskodást. Nem mintha azt gondolnám, hogy ez túlzottan méltatlan Kövér György szeminális munkájához, ami oldalak százain át készteti arra olvasóját, hogy rácsodálkozzon nemcsak múltunkra, hanem saját magunkra is. Nem! Valami furcsa érzés kerít ugyanis hatalmába: megannyi közbaj közepette nem illetlenség-e ily magánérdeklődéssel múlatni az időt, s ezzel traktálni az olvasót? Hátha csak menekülés ez a mindennapoktól, és restség az elemző, problémamegoldó gondolkodásra, mivelhogy antikvárius semmiségekkel töltöm az időt, ahelyett hogy közveszély miatt fújnám a kürtöt.
Teljesíti-e a hazai értelmiség feladatát? – szegezik nemegyszer nekem is a kérdést. Miért nem írunk vagy írunk alá több tiltakozó nyilatkozatot? Miért nem megyünk el erre vagy arra a demonstrációra, vagy miért nem szervezünk mi magunk tiltakozó tüntetést? Miért nem leplezzük le őt, őket, ezt vagy amazt? Miért nem mutatunk rá, vagymutatunk kiutat? Csak hát a nyílt diktatúrákkal szemben az irányított demokráciákban a petícióra az a válasz: csak irkáljatok; a demonstrációkra meg: majd hazamennek. Most azonban a demokrácia, a köztársaság, a jogállam, sőt maga a szűkebben vett jogbiztonság került veszélybe, s ilyenkor az értelmiség, mint olyan, fokozottabb felelősségvállalásra kényszerül – mondják az okkal kritikusok. Csakhogy ódzkodik az ember a szakadatlan és sokszor csak kontraproduktív akciózásoktól – ám bent azért mocorog a kérdés: nem menekülés-e, ha valaki csak zenét szerez, múltat tár fel, tanulmányt ír, felkészül a következő órájára? Nem a szívszárazság esete forog-e fenn?
A szívszárazság – ahogy erről Salamon János ír Keserveink címmel a Magyar Narancsban – valami unalomba hajló, kóros nemtörődömség, az érdeklődés, gondoskodás általában vett hiánya. S ebbe bizony a közbajokkal szembeni fásult közömbösség is bennfoglaltatik. Ahogy valaha hittanból tanultuk a főbűnöket, ezekhez még a cselekvés vélt értelmetlensége miatt a közömbösségben megnyilvánuló lelki szárazság járul. Így lenne?
Ha zilált kisebbségben is, de számosan úgy érezzük, hogy roppant közkellemetlenségeket hozhat-hoz ránk e győzedelmes kormány, miközben a politikai intézőkörök nem hajlanak az érvelő szóértésre. Néhányakban ez a tehetetlenségérzés indulatokat szül, amit csak fokoz a hivatalos szóvivők irritáló mellébeszélése – ami lassan beterít mindent. Bizony, a valóság már megint nem olyan, mint amilyennek lennie kellene.
Olvasom tovább Kövér György áradó elemzéseit az „éghető vagyonról”, a „régi jogon járó választójogról”, vagy hogy Solymosi Eszter a tanmenet szerint első elemistaként 1876-ban legelőször a „Szenttörténetből az Isten ismertetéséről” – hall. Lüktető, változó világ. Így és ennyit soha senki nem tudott még Tiszaeszlárról, vagyis mirólunk. Az akkori társadalom zavaros áramlásában a mindenható, országos politika mennydörgése, villámlása nekem csak efemer felületnek tetszik. Mindig az –nyugtatnám magam, de nem megy.
