Lettek helyette kis, óvatos lépések a gazdasági kormányzás összehangolására, amiről egyébként évek óta beszélnek a közgazdászok, akik a közös pénz mellől hiányzó közös gazdaságpolitika veszélyére már jóval korábban figyelmeztettek. Ám a többségnek egy masszív pénzügyi válság kellett ahhoz, hogy belássa.

Nincs új a nap alatt. A magyar uniós elnökség alatt is jórészt erről beszélt mindenki: először versenyképességi paktumnak hívták, aztán európlusz-megállapodásnak. Mindegyikbe benne volt a költségvetési tervek ellenőrzése, az adósság csökkentése vagy az adórendszer harmonizációja (Magyarország éppen ez utóbbimiattmaradt ki az európluszból). Az újdonság legfeljebb annyi, hogy a pénzügyekről mostantól évente kétszer külön tárgyalnának, Herman van Rompuy elnöksége alatt - ami fricska az Európai Bizottságnak és José Manuel Barrosónak. Már üzentek is Brüsszelből, hogy nem repesnek az örömtől, amiért a nemzetállamok megint megkerülték őket, és az orruk alá dörgölték: a bizottságot nehézkes csatahajónak tartják, a fontos döntések továbbra is az európai fővárosokban születnek. (Tegyük hozzá: Barroso végignyaralta a turbulens augusztusi heteket.) Merkel és Sarkozy újabb szabályok és korlátok létrehozásában állapodott meg, amelyek reményeik szerint csírájukban elfojtják a kormányok abbéli igyekezetét, hogy újabb adósságokba verjék magukat. De, mint arra egy német zöldpárti politikus találóan rámutatott, az Európai Unióval vagy az eurózónával eddig sem az volt a baj, hogy ne lett volna elég szabálya, inkább az, hogy azokat senki sem tartotta be. A deficitszabályt maguk a németek is megszegték, mit várjunk a többiektől? A déliek persze jóval durvábban rúgták fel az egykor kőbe vésettnek tűnő maastrichti követelményeket, és kozmetikázott, aki tudott. Vajon a gazdasági kormányzásnak nevezett megerősített együttműködéssel megváltozik-e ez a mentalitás? Legyinthetnénk, de tegnap kiszivárgott az is: Merkel levélben azt is javasolta Van Rompuynek, hogy 2013-tól fosszák meg a strukturális és kohéziós alapoktól azokat az országokat, amelyek nem csökkentik elég határozottan a hiányt. A korbács tehát előkerült, kérdés, használják-e.

A piacok eddig nem fogadták lelkesen a csúcstalálkozó eredmé nyeit. Olyan ez, mint amikor egy pusztító tűzvészt próbál valaki megfékezni azzal, hogy fogadkozik, a jövőben szigorítja a tűzvédelmi előírásokat. A tűz attól még lángol, a spanyol és az olasz állam továbbra is a szakadék szélén billeg. Merkel és Sarkozy világossá tették ugyanis, hogy nincs semiféle tervük a két dél-európai ország stabilizálására, nem tervezik bűvös fegyverként bevetni a közös eurókötvényeket. Ez az államadósságot csak a GDP 60 százalékáig finanszírozná, ami efölött van, azt oldja meg mindenki saját hatáskörben, jóval magasabb kamatfelárú állampapírokkal. A német politika azonban még nem ítélte érettnek a helyzetet egy ilyen megoldásra. Részben azért, mert Merkel ezzel a koalíciós békét is kockára tenné, a liberálisok már az „euróbombák” hallatán is kilépéssel fenyegetőztek. A közvélekedés már így is az, hogy megint a németek fizetik a cechet: a lusta dél-európaiak adósságát ugyan miért vennék magukra? Erre egyelőre nincs válasza az euró pai politikának.

Sarkozy és Merkel: keresik a megoldást