Az évtizedek óta szocialista vezetésű Angyalföldön hosszú ideje tilos koldulni, közterületen élni, és a „problémás” lakosok se számíthatnak sok jóra. Voltam már ott olyan kilakoltatáson, ahol kerekes székes asszonyt tettek az utcára a családjával. Mára eltűnt az elnézés és eltűrés alternatívája, mindenki azt gondolja, hogy a hatókörén kívülre kell taszítania a legszegényebbeket, a hajléktalanokat. „Ami nem nálunk van, az nincs.” A jó helynek számító kerületek nyomortelepeit felszámolták vagy felszámolás alatt vannak. Gondoljunk csak a Dzsumbujra.

Az önkormányzati választásokon győztes jobboldal „értékelven” politizál. Saját bázisának érdekeit nézi. A szélsőségesek által felheccelt társadalom ma azt igényli, hogy a közvélekedés szerint ingyenélő, alkoholista hajléktalanokat ne csak a társadalom peremére taszítsák, hanem azon is túl. Nincsenek tehát nyomortelepek, megtűrt kolóniák. Egy darabig azt hittük, hogy csak onnan szorítják ki hajléktalan embertársainkat, ahol beléjük ütközhet a hajlékos többség. Közterekről, játszóterekről, parkokból. Ám a helyzet rémisztőbb. Népes apparátus nyomul utánuk az erdőkbe, a hidak alá is. Ezt az eljárást minősíthetjük embertelennek, és kiállhatunk a kukázáshoz való jog vagy a tákolmányban élés szabadsága mellett, de nem gondolhatjuk komolyan, hogy a kukából kell élniük, szemétből összetákolt viskókban kell lakniuk családoknak a XXI. században. Ennek az embertelenségnek véget kell vetni. De úgy nem lehet, hogy a „kenyérkeresetüket” betiltjuk, a „lakásukat” elbontjuk, és semmit nem mondunk arról, mit egyenek, hol lakjanak ezután.

Minden valamirevaló emberi közösség feladatának tartja a reménytelen helyzetbe került embertársaimegsegítését. A faluközösségekben mindig volt utcájuk a szegényeknek, mindig jutott pár szem kicsírázott krumpli a kolduló cigány asszonynak. Nem kívánom vissza ezeket a gyászos emlékű viszonyokat, csupán arra emlékeztetnék, hogy a keresztényi tanításra alapuló félfeudális rendszerben sokkal több humanizmus volt, mint a ma uralkodó jobboldali szemléletben. Akkor morális kötelessége volt a társadalomnak a minimális gondviselés. Mára ez az alapelv feledésbe merült, és helyére egy teljesen elidegenedett értékrendszer került, melyben nincs helye a szegénynek, a rászorulónak. Szét lehet verni az építési hulladékból, bádoglemezekből, nejlonból összetákolt, életveszélyes tákolmányokat, de hogy néznek a tükörbe azok az emberek, akik ezeket a műveleteket például az Újpalota környéki kiserdőkben irányítják? Tudják-e, hogy az elzavart emberek, akik a legtöbb esetben e viskókból is dolgozni jártak, hova mennek majd? Páros elhelyezést biztosító szállás alig van a fővárosban. Azokat dolgozó párok foglalják el, akik nem tudják maguknak megengedni még a szobabérlet luxusát sem. Őket, a keservesen küzdő embereket tegyük utcára azokért, akiket most zavarnak ki az erdőkből?

A spontán módon felépült erdei nyomortelepek lakóinak jelentős része kukázásból él, évek, évtizedek óta a társadalom peremén, elszokva mindenféle intézményi normától. Elfogadták ezt az életet, megtanultak túlélni olyan helyzeteket, amelyekbe többségünk belepusztult volna. De az üldöztetésre nem voltak felkészülve. Szinte láthatatlanná váltak a többség számára, ezért is aljasság az ellenük indított támadás. Nyilván vannak hajléktalanok, akik közterületen a többség számára irritáló életmódot folytattak. A többségi társadalom szégyene, hogy e kisebbség alapján alkot képet a hajléktalanokról, és követel velük szemben kemény fellépést. A valóság az, hogy a deviánsnak tűnő emberek is segítségre szorulnak. Jelentős részük pszichiátriai beteg, aki az egészségügyi intézmények „racionalizálása” során került utcára. Sokan alkoholbetegségben szenvednek, többségük mögött olyan életút áll, amit érthető módon igyekeznek tudatuk eltompításával feledni.

Úgy tűnik: a társadalmat joggal sokkoló, horrorisztikus csepeli gyilkosságsorozat adott nagy lendületet a hajléktalanok elleni háborúnak. Egy deformálódott személyiség változatos bestialitással végezhetett ki embereket, jellemzően szintén hajléktalanokat. Nem tudni még, hogy pontosan mi történt, de a magyar miniszterelnök azonnal felszólította belügyminiszterét, hogy az összes hasonló kolóniát fésüljék át.

A kérdés soha nem lehet időszerűbb, mint most: ha azután menni kell, hova? Nem állhatunk ki a telepek léte mellett, de a felszámolásukat csak akkor fogadhatjuk el, ha látjuk, hova telepítik az ott élőket. Figyelembe véve az önkormányzati lakásokat érintő, éppen megindult kilakoltatási hullámot és a hitelkárosultak szintén várható kilakoltatását, látni kell, hogy sajnos az utánpótlás biztosított.

A döntéshozóknak, akik jogszabályokkal kriminalizálják a hajléktalanságot, morális kötelességük, hogy kiutat mutassanak azoknak, akiket nem tűrnek meg az aluljárókban, akik nem állhatnak sorba egy tál ételért a Blaha Lujza téren, akiket ki kell üldözni az elvadult bozótosokból is.

Mi a megoldás? Az ideális természetesen a normál komfortfokozatú szociális bérlakások építése lenne hatékony segítőrendszerrel. Ez ma utópia. Az állami, de önkormányzatinak mondott bérlakásszektort két évtizede sorvasztják, szociális bérlakások alig vannak. Utópia a hatékony megelőzés is. Ha a családsegítő szolgálatok jól működnének, tehát még időben kapcsolatba tudnának kerülni a hajléktalanság felé sodródó emberekkel, akkor a probléma kisebb lenne.

Még a két világháború közötti időszak is emberségesebb volt a legszegényebbek számára, mint a mai. Kassák Lajos a Telep című regényében olyan területről ír, ahol megtűrik a társadalom peremére szorult embereket. A csepeli gyilkosságot követő hangulat az ilyen telepek felszámolását fogja eredményezni. Sajnálatos, de tény, hogy ma sikerként könyvelhetnénk el, ha léteznének az egykori Auguszta- vagy Mária Valéria-telephez hasonló helyek, ahol legalább lakhatásra relatíve alkalmas épületek vannak villannyal, vízzel, elérhető a szociális segítséggel.

Amikor az első világháború után több ezer embert elzavartak belvárosi bérlakásokból, mert nem tudtak fizetni, s tömegek menekültek az elcsatolt területekről, akkor jöttek létre e gyászos emlékű telepek. Ebben az időszakban épült a Dzsumbuj, a Pongrácz-telep, létesültek szükséglakások a Bihari úton és a Hős utcában. Ma fel sem merül ez a gondolat.

Melyik önkormányzat merné felvállalni, hogy kerületében klasszikus gettót létesítsenek? Ha a vigalmi negyedek kálváriáját nézzük, egyértelmű, hogy egyik sem. Borítékolható, hogy a hajléktalanok gyarapodó táborát továbbra is ellenségként üldözi a hatóság, ezért még rosszabb körülmények várnak rájuk. Még a bádogfedő is eltűnik a fejük felől, naponta kényszerülnek majd „lakhelyüket” megváltoztatni, időnként pedig elzárják őket hajléktalanságukból fakadó szabálysértések miatt. A többség torz elvárásainak megfelelően egy újabb elnyomott és üldözött kisebbséggel lettünk „gazdagabbak”. Szégyen.

A szerző szociális munkás