(Munkásosztály a műtőben, Népszabadság, 2011. augusztus 6.) A szerző bizonyítja, hogy amagyarok (ugyan kevesen, de) sokat dolgoznak, miközben a juttatások, szociális támogatások tekintetében egyáltalán nem vagyunk az európai élbolyban. Igaz, versenyképesség tekintetében sem.

Nézzünk még néhány összehasonlító adatot! Például a béreket. A listavezető Luxemburgban a minimálbérnek megfelelő összeg 1758 euró, Hollandiában 1424, Franciaországban 1365, Görögországban 863, Spanyolországban és Szlovéniában 748, Horvátországban 381, Lengyelországban 349, Csehországban 319, Szlovákiában 317, Magyarországon 281 euró. Ennél csak Romániában (157) és Bulgáriában (123) kevesebb.

Németországban egy autógyári szakmunkás havonta átlag 3300 eurót visz haza, a gyárigazgató ennek kb. huszonötszörösét, az igazgatósági tagok a negyvenszeresét, mintegy 132 ezer eurót. Magyarországon a szakmunkásátlagbér mintegy 480 euró, egy középkorú diplomás úgy ezer eurót keres, az állami vállalatok igazgatósági tagjai ennek hétszeresét. Az adatok bruttó értékben értendők: az egyes országok adófizetési szokásai, árszínvonala árnyalják a képet. Németországban például a személyi jövedelemadó felső kulcsa 42 százalék, míg nálunk egységesen 16 százalék. Az áfa, a mindenkit érintő fogyasztási adó viszont valamelyest visszabillenti a mérleget: ez Németországban 19 százalék körül van, míg nálunk az élelmiszerek esetében 25 százalék, ami a legmagasabb, amit az EU „eltűr”. Létezik ez a mérték ugyan másutt is, de jóval magasabb életszínvonalú országokban (például Svédország), jóval nagyobb társadalmi szolidaritás mellett. Ezekben az országokban például ismeretlen a 16 százalékos, „antiszociális” egységes jövedelemadó-kulcs. A cégek adóterhelése viszont nálunk jelentősen csökkent: az ötszázmillió forint adóalapig érvényes tízszázalékos magyar társaságinyereségadó-kulcs a legalacsonyabb az Európai Unióban, és az utóbbi években csökkent a munkaadók által fizetett tb-járulék is: nálunk 27 százalék, míg az örökös versenytárs Szlovákiában például 35 százalék. Nem jogos tehát a magyar vállalkozók örökös sírása a bérterhek miatt. A versenyképesség egyébként sem egyetlen tényezőtől függ: ha az alacsony bér lenne a döntő, akkor a nemzetközi tőke 99 százaléka Fekete-Afrikába menne. De legalább ennyit nyom a latban a termeléshez felhasznált energia költsége, a szállítási és határidői megbízhatóság, a kormányzati kiszámíthatóság, az intézményrendszer és a munkaerő minősége.

A magyar gazdaság regionális (és globális) versenyképességét – minden vészharangkongatás ellenére bizonyítja a külkereskedelem 2009-ben (a válság évében!) 3,5, 2010-ben pedig 5,5 milliárdos többlete. A magyar termelékenység a régióban ma is a legmagasabb.

Ami a magyarországi megélhetési költségeket illeti: ezek (talán a szolgáltatószektor kivételével) már nem jelentősen kisebbek, mint a nyugateurópaiak. Az EU átlagánál még alacsonyabbak az áraink, de az energiaárak már jócskán túlszárnyalták azokat. (A háztartási gázár esetében – vásárlóerő-paritáson számolva – sikerült „dobogós helyre” felkúszni.)

Ehhez képest a háztartások éves jövedelme az OECD-országokban átlagosan 22 300 dollár, mígMagyarországon ennek a fele. Ehhez az OECD-országokban átlagosan 1740 órát kell dolgozni, Magyarországon csaknem kétezer órát. A termelékenységi mutatót a hazai kis- és középvállalkozások „húzzák le”, és az itt termelő multik korrigálják valamelyest. Az elaprózott kis- és középvállalkozási szektor nem tud hatékonyan működni, nincs elegendő forrása a fejlesztésekre, rosszak a munkakörülmények, alacsonyak a bérek. Rontja a versenyképességet az alacsony foglalkoztatási ráta is.

A 15–64 éves korcsoportnak nálunk csak 55,4 százaléka dolgozik, míg az EU-átlag 64,8 százalék. (Magyarországon még a fiatal generációkból is kevesen dolgoznak: az EU-tagállamok többségében az egyetemisták 25–30 százaléka dolgozik a tanulás mellett, míg nálunk tíz százalék sem. Hollandiában, Dániában a 15–19 éves középiskolások fele, Ausztriában, Norvégiában harmada vállal időszakos munkákat, nálunk egy százalék sem, ez a legalacsonyabb Európában.) A statisztikai adatokkal persze csínján kell bánni, hiszen mindmáig nincs pontos információnk a feketegazdaságban foglalkoztatottak számáról. Az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség ellenőrzésen alapuló becslése szerint a magyarok egyharmad részét nem legálisan foglalkoztatják, tehát valójában nem tudjuk, kik és mennyit dolgoznak.

Európában mindenütt megszorítások várhatók, csökkenteni kell a szociális kiadásokat, emelni a nyugdíjkorhatárt.

Németországban 65-ről 67 évre, Olaszországban (ahol a férfiak eddig 65, a nők 61 éves korban mehettek nyugdíjba) 2012-től a nők nyugdíjkorhatárát is felemelik 65 évre. Franciaországban ez évtől emelik 60-ról 62 évre, Ausztriában 2033-ig, Nagy-Britanniában 2020-ig emelik 60-ról fokozatosan 65 évre az általános nyugdíjkorhatárt. Nálunk ez 2021-ig 62-ről egységesen 65 évre emelkedik. A KSH számításai szerint egy tipikus (két felnőttből és két gyerekből álló) magyar családnak havonta mintegy 220 ezer forintra van szüksége ahhoz, hogy a létminimum szintjén megéljen. A lakosság 30 százaléka ennél jóval kevesebből gazdálkodik.

A „koraszülött” jóléti Európában a lakosság többségének van miből viszszavenni, nálunk szinte nincs.

A szerző publicista