Hajózunk a jéghegy felé

Vajon miért lassul és inog vészesen a világgazdaság hatalmas hajója két évvel az újraindulása után? Elégséges magyarázatot adnak erre egyes dél-európai országok és az Egyesült Államok fizetési nehézségei?

Igaz-e egyes neves közgazdászok, politikusok állítása, hogy nincs is nagy baj, csak bízni kell, s oldani a pesszimista hangulatot? A világgazdasági Titanic egyelőre valóban nem ütközött jéghegybe, de a mély áramlatok vizsgálata sajnos azt mutatja, hogy lehet itt még nagy baj rövid időn belül vagy pár év múlva.

Az újabb visszaesést elsősorban nem az egyes országok hibás gazdaságpolitikája és fizetési nehézségei okozzák, hanem a kapitalizmust és mai működésmódját jellemző, alapvető világgazdasági folyamatok.

A gazdasági válságok feladatamindenkor az volt, hogy leírja, megsemmisítse a konjunktúra idején „túlfelhalmozott”, gazdaságosan vissza nem forgatható, megfelelő profitot nem hozó tőkéket (termelési egységeket, árutömeget, likvid tőkét). A kétezres évek nagy válsága ugyan a második világháború utáni legnagyobb megrázkódtatást okozta a világgazdaságban, de (eddig!) mégsem vitte véghez a „teremtő pusztítást”, nem radírozta le a felesleges tőkéket.

A hatalmas állami bankmentő csomagok és a forgalomban lévő pénzmennyiség felduzzasztása (eddig!) megakadályozta a nagyobb összeomlást, de ennek az ára is nagy volt. Az alapvető feszültségek, aránytalanságok megmaradtak, legfeljebb egyes területeken átmenetileg kissé enyhültek, viszont máshol tovább súlyosbodtak.

Összességében továbbfúvódott a már a válság előtt is hatalmas pénzügyi luftballon. 1. A bankközi nemzetközi pénzforgalom lényegében azonos szinten maradt. 2. A közvetlen külföldi tőkeberuházások volumene ugyan még alacsonyabb, mint a kiugró 2007-es évben, de már meghaladja a 2006-os szintet. 3. Elsősorban a különböző államok újabb hitelfelvételei, eladósodása miatt 22 százalékkal nőtt a nyilvántartott adósságpapírok értéke a válság előtti szinthez képest. 4. A legnagyobb tétel a pénzügyi spekulációt szolgáló valuta és ún. derivatív (OTC-) eszközök állománya és forgalma. A spekulációs eszközállomány földünk GDP-jének több mint tízszeresét teszi ki, a napi spekulá ciós forgalom pedig 20–25 százalékkal nőtt a válság kezdete óta. A spekulációs piacokon 14-15 naponként fordul meg a Földünk GDP-jének megfelelő összeg! (2007-ben még 17 nap kellett ehhez.)

Két területen valóban volt értékvesztés (részben veszteségleírás) az elmúlt években. A tőzsdéken az indexek általában még 10–30 százalékkal a három évvel ezelőtti szint alatt voltak, mielőtt az elmúlt hetekben újra meginogtak. A másik jelentős terület az ingatlanpiac, ahol az árak – legalábbis a fejlett országokban – 2011 első felében mintegy 20 százalékkal voltak a három évvel korábbi szint alatt.

A tőzsdékről és az ingatlanalapokból a tőke egy részét a befektetők kimenekítették: újabb befektetési területeket kerestek és találtak. Egyrészt az államadósságot megtestesítő értékpapírokba és főleg pénzügyi spekulációba (pl. svájci frankba, jenbe) „menekültek”, másrészt fizikai mivoltukban is értéket megtestesítő árukba: műkincsekbe, aranyba, nyerstermékekbe. Mindenekelőtt ezzel magyarázható, hogy – a korábbi világgazdasági válságoktól eltérően – az élelmiszerek és az ipari nyersanyagok a válság során is drágultak, köztük a gazdasági növekedésre kiváltképpen erősen ható olaj és benzin. A spekuláció nagymértékben felelős az újabb tragikus éhséghullámért és az erősödő inflációért is!

A neoliberális szemlélet hatása alatt minderről a szakemberek többsége nem beszél. A termelőkapacitások feleslegeiről még kevésbé. Nem is könnyű erről információkat találni, de azt mindannyian tudjuk, hogy a számítástechnikai (dotcom-) buborék pár évvel ezelőtt már megingatta a világot. Egy másik példa az autó ipar. A válságmentő csomagok, roncsprémiumok, munkahelymentő állami támogatások sok gyártósort, nagyvállalatot megmentettek, pl. a General Motorst. Ennek következtében ma földünkön éppúgy egyharmados felesleges kapacitás van a személyautó-gyártásban, mint a válság előtt. Ilyen arány a kapitalizmus korábbi korszakaiban elképzelhetetlen volt, mert csődökhöz vezetett volna. A titok nyitja a jövedelemeloszlás. A tőke részesedése a GDP-ből a fejlett térségekben mintegy 10 százalékponttal nőtt az elmúlt évtizedekben, de ezzel beszűkült a kereslet, s romlott a termelőtevékenységek profitabilitása. A globalizáció eddigi három évtizedében egyre csökkent a globális gazdasági növekedés üteme, különösen a fejlett országokban!

További jelentős tényező: az országok többségének pénzügyi nehézségei, költségvetésük és nemzetközi fizetési mérlegük hiánya. Ez utóbbi történetileg ritkán érte el a bruttó hazai termék (GDP) 1 százalékát, de 2006-ban, a válság előtt a világ leghatalmasabb gazdasága, az Egyesült Államok is 6 százalékos deficitet „produkált”. Ez mára ugyan 3-ra csökkent, de így is fenntarthatatlan, mert egy ország sem fogyaszthat többet a végtelenségig, mint amennyit megtermel. Az sem normális állapot, hogy az egész világ az USA-t finanszírozza. A kétezres években – ez botrány – még Fekete-Afrikának is pozitív volt a mérlege Amerikával szemben. (Ezt nevezi a szakirodalom „perverz tőkeáramlásnak”.) A fizetési mérleghiány több évtizede halmozódik az Egyesült Államokban, melynek államadóssága éppen a napokban haladta meg a GDP 100 százalékát. Ez önmagában is súlyos probléma, a nemzetközi pénzügyi-fizetési rendszer ingatag helyzetében pedig különös figyelmet érdemel és kap. Ennek ellenére az IMF sem gondolja, hogy a következő öt évben ez a helyzet megváltozhatna, prognózisa szerint az Egyesült Államok és az eddig is hiánnyal küzdő fejlett országok adósságállománya tovább nő.

E sok ország fizetőképességének tartós megingása, eladósodása elméleti kérdéseket is felvet a kapitalizmus modelljével és azon belül a neoliberális rend ellentmondásaival kapcsolatban. Felmerül a kérdés, hogy miért kerül szembe egyre több ország fizetési problémákkal. Hat alapvető, egymással összefonódó okot lehet látni. 1. Az egyébként megállíthatatlan globalizáció körülményei között az országoknak egyre kevesebb eszközük marad a gazdasági folyamatok befolyásolására, az egyensúlyi zavarok kivédésére, enyhítésére. Minél kisebb és kevésbé fejlett egy gazdaság, annál kevesebb. 2. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a fejlett országok átlagában az elmúlt évtizedekben tovább nőtt (szerintem szükségszerűen) a költségvetési újraelosztás (költségvetés/GDP). 3. Ugyanakkor a legtöbb államban egyre nehezebb a kiadások finanszírozásához szükséges bevétel biztosítása. Az államoknak ugyanis – a privatizáció folytán – egyre kevesebb a jövedelme a saját tulajdona után; a vállalkozók világszerte egyre kevesebbet adóznak; az általános piacnyitás miatt az országok vámbevételei minimálisra csökkentek stb. 4. A periferikus és félperiferikus országokban az otthon felhasználható jövedelem (GNI) kisebb, mint a megtermelt (GDP), mert utóbbi 5–15 százaléka külföldre kerül. 5. A fejlett országokban a gyenge piaci kereslet (azaz az alacsony lakossági jövedelem) és a lassú gazdasági növekedés szűkíti a kormányzatok mozgásterét. 6. Az államok, a vállalatok és a lakosság egyaránt egyre jelentősebb eladósodással hidalták át a kereslet- és bevételhiányt. A földünkön nyilvántartott adósságállomány a globális GDP többszörösét teszi ki, ezmegoldhatatlan csapdahelyzet!

Csak az államok adóssága földünk egyéves GDP-jével azonos nagyságrendű. A magas adósság ráadásul – a kamatterhek emelkedése, majd a nemzetközi minősítők leminősítése folytán – további hiányt generál! Aztán jönnek az országok ellen spekuláló befektetők… Ez a modell a fejlődő országokban már lényegét tekintve a nyolcvanas-kilencvenes években megbukott, sok országban folyamatosan újratermelve a fizetési nehézségeket, az adósságrendezést és az újabb megszorításokat. A gazdasági megszorítások általában csak ideiglenesen javították az egyensúlyt. A fejlett országokban a kétezres években éleződött ki ugyanez az ellentmondás, ez a „modellprobléma”.

A jelenlegi neoliberális szisztéma fenntarthatatlanságát mutatja az is, hogy csak az állami beavatkozással, az ún. keynesi pénzinjekciós módszerekkel lehetett megmenteni az összeomlástól a világgazdaságot. Ám ez a módszer továbbnöveli az adóssághegyeket, megmenti a fenntarthatatlan termelőkapacitásokat. A lufik csak addig nem pukkadnak szét, amíg a szereplők hisznek a virtuális érték árura válthatóságában. Ha nem, hatalmas eladási hullám kezdődik, ami összeomlással fenyeget.

Nem állíthatjuk, hogy az elmúlt hetek tőzsdei árfolyamzuhanásai és piaci bizonytalanságai rövid távon és biztosan újabb hatalmas pénzügyi válsághoz vezetnek, de ennek lehetősége erősödött. Az amerikai és a japán kormányzat, részben az Európai Unió is elkötelezett az újabb mentőakciók iránt, melyek még egy-két évvel elodázhatják a nagyobb összeomlást. A tapasztalat az, hogy a világgazdaság a globalizáció korában akár hosszabb ideig is együtt tud élni a halmozódó feszültségekkel, ennek azonban ára lesz: a konjunktúraciklus rövidülése, a lassúbb, akadozó növekedés, a termelés finanszírozásának nehézségei, a nemzetközi gazdasági (kereskedelmi és pénzügyi) viták éleződése, az újabb állami gazdaságmentő akciók szükségessége, a fizetésképtelenségek nemzetközi konzorciális kezelésének elkerülhetetlensége stb. Ami bizonyos: a kapitalizmus alaptörvényeiből következő válságok nem „úszhatók meg”. S most, 3-4 évvel a globális világgazdasági válság kitörése után, a feszültségek változatlanul sokkal nagyobbak, mint a kapitalizmus korábbi korszakaiban.

A szerző az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa

MARABU RAJZA
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.