Ez a mostani immár a második főszezon ugyanis, amikor producerek, rendezők, operatőrök, világosítók és más, sajátos filmes szaktudással rendelkező emberek csak lesik a híreket, várják a telefoncsörgést, mikor lesz rájuk megint szükség. Mint mindig, most is vannak persze kivételek, vannak például, akiket Szőcs Géza államtitkár „megsegített” a hozzá telepített idei nyolcszázmillió forintból.

Nem mondjuk, hogy érdemtelenül. De az is bizonyos, hogy jóval több mint egy éve komoly filmszakmai munkanélküliség is van, amely ugyan nem a legnagyobb problémája az országnak, de azért nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel. Főként azért, mert ezt nem a világgazdasági válság begyűrűzése idézte elő, hanem kizárólag a hivatalban levő kormány. A kabinetnek jogában áll reformálni. Egy egész szakmát pazarlónak, semmirekellőnek, korruptnak kikiáltani azonban a filmes közalapítványnál fölhalmozott ötmilliárdos bankhitelállomány miatt, még kétharmados többséggel is igazságtalan és galád dolog. Különösen, ha mindez kiéheztetéssel párosul. Ehhez már nincs erkölcsi alapja senkinek.

Mit csinálhat mondjuk egy filmrendező, ha filmterveivel nem pályázhat sem itthoni, sem külföldi finanszírozási alapokhoz (igen, külföldiekhez sem, mert ahhoz is előbb hazai „beszállásra”, támogatásra van szükség)? Nem éppen semmit. Hiszen próbálkozhat a reklámfilmiparban, amely azonban a gazdasági krízis miatt takaréklángon üzemel. Elmehet színházakhoz rendezni – ezt néhányan, főként a középgeneráció jeles alkotói közül meg is tették. Van még egy harmadik út: külföldi produkciókhoz szerződni, külföldi producerekkel társulni. Elhagyni Magyarországot hosszú időre, akár végleg.

Az utóbbi évtizedben följött magyar „új hullám” több nemzetközi hírű tagjának pályája ebbe az irányba tart. De eddig csak a rendezőkről szóltunk. Mit tegyenek a többiek, a filmes mesteremberek? Igaz, közülük némelyeket foglalkoztatnak a külföldi érdekeltségű stúdióknál készülő külföldi (jórészt amerikai) produkciók. De azoknak, akik ide nem jutottak be, ha családjukkal együtt meg akarnak élni, más foglalkozás után kell nézniük. Valóban problematikus a bankhitelállomány, de ahogy a kormányzat ezt a problémát tavaly nyár eleje óta kezeli, amagyar filmszakmai tudás leépüléséhez vezethet.

Ha majd az elhangzott ígéretek valóra válnak, és beindul újra a magyarfilm-gyártás, és az állami televíziók is ismét forgatnak drámákat, tévéjátékokat, akkor lehet kasszát csinálni. Akkor derül ki, mi veszett el, mi maradt meg – hányan maradtak az álomgyári túlélők.