Nem a diák sok, a pénz kevés
Tavaly nyár óta készül egy új felsőoktatási törvény, melynek csak a képességek alapján korlátozható hozzáférési jognak és az anyagi támogatásnak a kereteit, konkrét részleteit és pontos feltételeit kellene megfogalmaznia.
A rendszerváltás óta egyre többen kaptak lehetőséget a továbbtanulásra. Másfél évtized alatt megnégyszereződött a felsőoktatásban tanulók száma: kevesebb mint százezerről közel négyszázezerre nőtt. Sok tízezer fiatalnak ezt a hallgatói hitel tette lehetővé! Csak a hallgatók felének tanulmányait finanszírozza az állam, a kisebbik fele költségtérítést fizet. Komoly vita folyik arról, fedezi-e ez a tényleges képzési költségeket. Ha csak részben, akkor náluk is teljesül bizonyos mértékben az anyagi támogatás alkotmányos joga. A 2010-ben felvett kb. 56 ezer államilag támogatott hallgató után képzési normatívaként kereken húszmilliárd forint támogatást kapnak az intézmények egy évre a költségvetésből. A költségtérítéses képzésre felvett kb. 28 ezer hazai hallgató pedig tízmilliárd forintot fizet. Ezek a hallgatók tehát átlagosan éppen annyit fizetnek a képzésükért, amennyit az állam az általa taníttatott diákokért. Ezek szerint az intézmények pont olyan reálisan (vagy annak alapján) állapítják meg a képzés értékét és költségét, ahogy a kormány meghatározza a képzési normatívákat. Igaz ez akkor is, ha a költségtérítésekben nagy eltérések vannak, mint ahogy a diplomák értékében, a képzések iránti keresletben is.
A hallgatók és az intézmények számát nálunk újabban sokan soknak tartják. Nézzük meg három másik ország, a nálunk kisebb Finnország (lakosságszám: 5,3millió lakos), a kicsit nagyobb Hollandia (16,7 millió) és a sok tekintetben mérvadó Németország (81 millió) abszolút és fajlagos, azaz egymillió lakosra jutó adatait. Az állami intézmények száma az említett országok említésének sorrendjében: 44 – 55 – 380. Magyarországon: 29. (Nagyon fontos: a 70 hazai intézményből csak 29 állami, s ezek együttesen a felsőoktatás kapacitásának 85 százalékát adják. A többi egyházi és alapítványi intézmény.) Ezek szerint egymillió lakosra ott 8,3 – 3,3 –2,9 állami intézmény jut, és nálunk is 2,9,mint Németországban. A hallgatók száma az állami intézményekben: 308 ezer – 602 ezer – 2182 ezer, itthon 361 ezer, de ebből 152 ezer költségtérítéses (a másik három országban ilyen kategória nincs). Az egymillió lakosra vetített értékek, ha az államilag támogatott hallgatókat nézzük: 58 – 36 – 25 ezer, nálunk 21 ezer. A legalacsonyabb! Egy intézmény átlagos hallgatói létszáma ott: 7 – 11 – 8,5 ezer, itthon 6 ezer, tehát az „elaprózottság” mértékében nincs nagy különbség. (Az adatok forrásai: stat.fi; eurogates.nl; hochschulkompass.de; nefmi.gov.hu)
Ezek a számok egyértelműen azt mutatják, hogy hazánk mind a hallgatók, mind az intézmények számában beérte a mérvadó európai országokat. De összegezhetjük az európai országok adatait is az unió keleti határáig: 540 millió lakos, 3150 felsőoktatási intézmény és 19 millió hallgató. (www.eurydice.org: Focus on Higher Education in Europe 2010) Egymillió főre jut tehát átlagosan 5,9 (túlnyomórészt állami) intézmény, 34 ezer, intézményenként 6 ezer hallgató. Tehát a középmezőnyben vagyunk. A magyar adatok nem indokolnak csökkentéseket, sőt mind a hallgatói létszám, mind az intézmények megtartása az ország fejlődésének egyik kulcsa.
A különböző intézményekben meghirdetett felvételi lehetőségek, szakok számát még többen sokallják, különösen néhány szakterületen: gazdaság, bölcsészet, turizmus, média stb. (A „mi intézményünk” és a „mi városunk” persze mindig kivétel.) Az interneten elérhető adatok ezen a téren: Németországban 6047 alap-, 5502 mester- és 2525 hagyományos szakon összesen 14 094 lehetőséget kínál a 380 intézmény. Hollandiában csak az angol nyelvű alap- és mesterképzési lehetőségek száma 1543 a 76 ezer (!) külföldi hallgatónak. Finn adatunk nincs, de magyar természetesen van: 2011-ben 1119 alap- (és osztatlan) s 1108 mesterképzési felvételi lehetőség volt nappali tagozaton, ez összesen 2227. Ezt már nem logikus fajlagosan mérni, de az látszik, hogy összehasonlításban ez az adatunk sem magas. S ehhez még hozzátartozik, hogy jelentkezések/felvételek hiányában közülük nem indult 144 alapszakos és 264 mesterszakos képzés. Működik tehát egy természetes szelekció: a meghirdetett lehetőségek ötöde elsősorban a jelentkezők szemében nem látszik versenyképesnek, s néhány év alatt az is kiderülhet, hogy nem. Ebbe az irányba hat még évekig az érintett korosztály, az érettségizők létszámának csökkenése. Nehéz kérdés: milyen elvi alapon és milyenmértékben szabad vagy kell ebbe hatalmi szóval beleavatkozni?
Akárcsak a nemzetközi, a mai magyar gyakorlatban is egy független szakmai szervezet, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) ad szakértői véleményt az intézmények szakindítási beadványairól. Ezeket a MAB tartalmi, személyi és infrastrukturális kritériumok alapján bírálja, meglehetősen szigorúan – mondják az intézmények. A kérelmek közel harmada évek óta nem megy át elsőre ezen a szűrőn. Mégsem jó mindenütt a minőség – tartja a közvélemény. Nem hiszem, hogy a MAB hibátlanul végzi a munkáját, de nemzetközi elismertsége alapján is állítom: jól teszi a dolgát. Egy tényezőt viszont nem vizsgálhat, mert nem is feladata: a jelentkezők, illetve a felvettek képességét, pontszámát, elhivatottságát. És ebben gyakran sokkal nagyobbak a különbségek, mint az akkreditációs feltételek teljesítésében. Sokat segítenének a magasabb ponthatárok, az emelt szintű érettségi és nyelvvizsga előírása a felvételhez, ám ehhez olyan közoktatás kellene, mely erre mindenkinek reális lehetőséget biztosít. Ezek az előírások fontos üzenetek (lennének) a középiskolá(so)knak: a felvételhez, a diplomához és a támogatáshoz komoly és folyamatos teljesítmény kell!
A minőségnek van még egy fontos feltétele: a pénz. Felróják a magyar egyetemeknek, egy sincs a világon a legjobb kétszáz között. De van-e magyar egyetem a világ legjobban ellátott kétszáz egyeteme között? Öt kutatóegyetemünk éves költségvetése 20-30 milliárd forint körül van (a klinikumot nem számítva), az egész magyar felsőoktatás állami támogatása 180milliárd (volt). A világranglistát vezető amerikai Harvard Egyetem költségvetése átszámítva 800 milliárd forint fölött van (provost.harvard.edu), a 10. Oxfordé kereken 300 (ox.ac.uk), a 93. Bonni Egyetemé 170, a 493. Bécsi Műegyetemé 70 milliárd (tuwien.ac.at). Kell ehhez kommentár? Lehet-e, szabad-e tehát a hazai összegekből még elvonni? Akkor aztán még távolabb kerülnénk a „legjobb” ötszáztól!
Ma a magyar felsőoktatásban elsősorban nem szerkezeti és szervezeti átalakítások kellenek (bár néhol az is). Sokkal inkább az eredményességgel vannak gondok. Intézményeink sok hallgatót akarnak – ebből élnek, és erre büszkék. Valójában a kiadott jó diplomák száma a társadalmi érdek és érték. Vannak jó diplomáink és diplomásaink: bárhol szívesen fogadják őket a fejlett világban, és sokan (túl sokan?) élnek is e lehetőséggel! De a felvettek igen kis hányada szerez a tanterv szerinti idő alatt diplomát, igaz, intézményenként és szakonként nagyon eltérő arányban. Nagyon magas a lassan haladók és a végleg kimaradók aránya. Súlyos probléma a diplomához szükséges nyelvvizsga tömeges hiánya.
A szerző a Magyar Akkreditációs Bizottság elnöke
