Új emlékmű épül Érpatakon. A polgármester még nem tudja megmondani, hogy pontosan milyen emlékmű, de hogy emlékmű lesz, az biztos. A falut ezerkétszázan lakják, ám jelenleg mindössze egy Trianon-emlékműve van, egy Mindszenty-emlékműve és egy Wass Albert-teleháza, ami közművelődési fellegvár. Kevés. Nem akarunk beleszólni a falu életébe, de minthogy a polgármester nemrég a Magyar Szigeten járt, s ott is kifejtette nézeteit, Szálasi Ferenc nemzetvezetőt tudnánk ajánlani nagy tisztelettel az új emlékműhöz, persze később elkerülhetetlennek látszik majd a nemzetközi kitekintés.

Mindezt Földes András Indexen megjelent beszámolója alapján mondjuk, a riporter körülnézett a Nyírségszéli településen, ahol az emlékműveken túl csak békét és nyugalmat talált. Ez, mondjuk, várható is volt, hiszen Érpatak már régóta minta falu, s valljuk be, nem csupán radikálisok, de egyre több baloldali, sőt liberális mondja nagy titokban, de jó lehet ott élni, ahol ekkora rend van.

Érpatakon nem viccelnek. Itt már a gallyak összeszedéséért is elviszik az illetőt, de bizony nem is lopnak a cigányok. A polgármester jobbkeze, a mezőőr, igen képzett és szigorú ember, aki legutóbb csak azért nem tudta börtönbe juttatni a falu egyetlen hajléktalanját, mert az privát telek udvarán szállt meg, a gazda pedig megvédte őt. Érthető a mezőőr szándéka: a polgármesteri ideológia szerint az emberiség alapvetően két nagy csoportra osztható: azokra, akik építenek és azokra, akik rombolnak; nem lehet kétséges, hogy a hajléktalan hová tartozik.

Ezt sokan szélsőséges megközelítésnek tartják, holott nem az. Érpatakon is közmunkaalapú társadalom épül, csak itt az országos modelltől eltérően nem a rendőr, hanem a mezőőr vezető szerepével, ennek megfelelően mindenki épít, azaz árkot tisztít, füvet kaszál és port gereblyéz, nem véletlen, hogy a nap minden percében tiptop az önkormányzat közvetlen környéke.

Miért forszírozzuk ezt? Mert rendben van, rend lett a faluban, a cigány nem lop, sőt a közmunkán a köz szeme láttára dolgozik, ember embernek tehát nem farkasa többé; ám ezen túl van-e valami elképzelés a békés és munkás hétköznapokra, tekintettel arra, hogy a közmunka társadalmában is meg kell élni valahogy?

Régen az érpataki emberek paradicsomot, uborkát, dohányt termesztettek a kertjükben, disznót hizlaltak, ám ma már nem teszik, mert tiszta ráfizetés volna, a hasznot amúgy is a kereskedők és a bankárok vágják zsebre. A közmunkás viszont kizsákmányolástól mentesen pucolja a csatornát, ássa és tágítja az árkot, ha kell napokon, sőt heteken át, igaz, markolóval ez másfél óra volna, viszont elidegenítené az építő embert, aki aztán rombolni kezdene, s lehetne kezdeni az egészet elölről.

Szellemi élet? Ha csak azt vesszük, hogy a riport szerint egyedül a polgármesternek százötven(!) folyó pere van romboló emberek ellen, már ez önmagában garantálja a pezsgő szellemi életet, plusz ehhez jön még a nagy ugrás: a polgármester a modellértékű rend után modellértékű gazdaság beindítását tervezi, csak még azt nem tudja, hogy konkrétan milyen területen, s konkrétan milyen pénzből. Ám ez nem is lényeges, hiszen a pénz csak megmérgezi az építő közösséget; a közösségi termelésnek éppen az a lényege, hogy „létrehozza az ember és természet kapcsolatát, amelynek során az ember lélekben és tudásban is gazdagodik”.

De csak akkor – ám ezt már mi tesszük hozzá –, ha közben újabb és újabb emlékművek hirdetik az alkotó szellem nagyságát. Szerencsére a források kimeríthetetlenek, s ahogy a jelen nagy elméit elnézzük, hosszú évtizedekre garantálva van az utánpótlás.

A sorozat előző írásai >>>