A filozófiai közhely szerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. A BKV sem teszi. Évek óta ugyanazon mederben evickél. Csak a partfalak lesznek egyre meredekebbek. A koloncok nehezednek, az áramlás erősödik. Bár a partszélről néha bedobálnak ezt-azt, de a megkönnyebbülés csak időleges. A segítők meg éktelen dühhel szidják a fuldoklót, akiért még áldozatot hozni is kár, mert képtelen élni vele.

S valóban, a szocialista nagyvállalatok utolsó példányainak egyikét legfeljebb egy uszály, vagy inkább egy anyahajó méretű mentőöv tarthatná a felszínen. Netán egy megbízható költségvetési forrásokból, jogszabályokból, újraszabott struktúrából és korszerű üzleti stratégiából font vontatókötél. Jelen állás szerint azonban könnyebb lenne egy amerikai anyahajóval a Dunán csónakázni, mint Budapest közösségi közlekedéséhez előre kiszámítható, hosszú távú stabil finanszírozást rendelni.

A számok nyelvét beszélő Állami Számvevőszék már tizenöt éve leírta: a nagyvárosi tömegközlekedés veszteséges vállalkozás. A menetdíjból származó bevételek, illetve az állami és önkormányzati költségvetések terhére nyújtott támogatások együttesen sem fedezik az üzemeltetés és a mininális fejlesztések költségét.

Ez az alaptétel azóta sem változott. Hiába triplázódott meg az üzemi bevétel, hiába folyik be a céghez csaknem négyszer annyi pénz a menetdíjakból, sok milliárddal több költségvetési forrásokból. A közösségi közlekedés veszteséges maradt, és beteljesedtek a jóslatok, a cég kívül-belül eladósodott. Banki hitelállománya jelenleg 77 milliárd, amortizációból származó belső adósságállománya 720 milliárdra tehető. Minden leromlott, ami csak lepusztulhat. A járművek többsége megért a selejtezésre. Hol az egyik gyullad ki, hol a másiknak bicsaklanak ki a kerekei, netán az ajtaja nyílik ki menet közben, púposodnak a sínek, gettóstílt öltenek a megállók, rostlikára hasonlítanak az úttestek.

Lassan elpárolgott a belső bizalom is. A korábbi cégvezetők közül többen is állandó vendégei lettek a fogdáknak, a cégből végkielégítések és kamuszerződések révén kifolyt százmilliók folytonos sztrájkkészültségbe kergették a járművezetőket. A megbénított város pedig egyre kevésbé megértő. A bliccelők okozta kár milliárdos.

A teljes körű züllés egyetlen felelős döntéshozót sem érhetett váratlanul. Elvégre mindez már a rendszerváltozáskor kódolva volt, korántsem megfejthetetlenül. A megoldatlan finanszírozás pedig szabad kezet adott veszteségnöveléshez. A vállalatot lehetetlen volt nullszaldóra hozni, akkor meg mit számít néhány doboz szivar, szolgálati luxusverda, érdemtelen milliós jutalom.

Az új városvezetés megtette az első lépést: különválasztotta a megrendelőt és a szolgátatót. Felismerte, hogy neki kell kikényszerítenie a működési költségek fedezését. De úgy tűnik a magánnyugdíj-einstandból végrehajtott adósságszanálás és az idei extramilliárdok kiéneklése túl sokat vett ki belőlük, éppen a finisre fogyott el a lendület. A pénzcsapok hosszú távú megnyitását jelentő személyszállítási törvény tervezete egyelőre nemhogy többet, de még a régit sem biztosítaná. Honnan lesznek öt év múlva újabb tízmilliárdok az újratermelődő adósság rendezésére? Ráadásul minek?