Így jött ki neki, hogy a Magyarországon jelenleg kapható tankönyvek egy száz méter hosszú polcot töltenének meg, és heti kétdarabos átlaggal számolva negyvennégy évig tartana őket elolvasni. Van-e értelme az ilyen számolgatásnak? Az égadta világon semmi.

Hogy mást ne mondjunk, azért, mert a nemzeti könyvtárat leszámítva sehol másutt nem kerülhetnek egy polcra ezek a tankönyvek, s még a legelszántabb szaktanárnak sem kell többet ismernie a halomból, mint azt a néhány méternyit, melyből kiválaszthatja az ő tanítási céljainak és a rábízott gyerekek igényeinek leginkább megfelelő könyveket.

A kérdés tehát az, hogy mire jó méterben vagy évben mérni a tankönyveket. Hát arra, hogy a tanügyekben amúgy is meglehetősen konzervatív szemléletű választópolgár mielőbb a homlokára csapjon, és elismerje: 4562 párhuzamosan kapható tansegédlet több a soknál, lám, annak idején neki cakpakk egy darab ábécéskönyve volt, mégis megtanult írni-olvasni, nem úgy, mint ezek a mai gyerekek, ugye.

A métereket és éveket emlegető helyettes államtitkár persze nem is használja másra ezeket az abszurd adatokat, mint hogy megágyazzon a végkövetkeztetésnek: kaotikus a tankönyvpiac, sok a könyv és ez sokba kerül, ergo az új közoktatási törvény bevezetésével párhuzamosan itt is rendet kell tenni. Kerettanterv lesz és államilag előállított tankönyvkínálat. Egyféle lesz megint az igazság.

Most, hogy épp belelökik a mélyre ásott sírba, tegyünk egy utolsó gesztust a liberális oktatáspolitikának: idézzük fel, mi célt is szolgált a Nemzeti alaptanterv és a tankönyvliberalizáció. Amit konzervatív kritikusai káosznak mutatnak, az pusztán egy másfajta rend volt – a szabadság rendje. Alapelve szerint a közösség és a pedagógus tudja a legjobban, hogyan jut el egy diák a lehető leghasznosabb és legbiztosabb tudáshoz, ezért lehetőséget kell adni a tanulás ütemezésének, módszerének megválasztására. Hogy mit kell tudni, azt szabta meg a NAT, és ehhez legfeljebb mankót adott a tankönyvek széles kínálata.

Elméletben, persze: mert való igaz, hogy a folytonosan tépázott reformok tébolyában sok tanár éppen a segítséget hiányolta – hogy valaki mondja meg, mit kell csinálni és hogyan. De arra mégis korai volna még fogadást kötni, hogy az eddigi, olykor parttalannak tűnő szabadság helyére lépő kézivezérelt központosítás milyen eredménnyel jár majd. Mert lehet bár zavarosnak minősíteni, de húsz év mégiscsak eltelt a rendszerváltás óta: pedagógusok és szülők generációi élték meg a demokráciát, tapasztalták meg a véleménynyilvánítás szabadságának eufó riáját. És aligha fogják szó nélkül tűrni, ha a kötelező kerettantervben meg az egyféle állami tankönyvben nem az igazságot találják, hanem csak a nemzeti együttműködés-módra konstruált, torz szellemképét. Mindegy lesz nekik, hány méter és hány év: előbb-utóbb tesznek majd róla, hogy megint rend legyen.