Számos cikkében kritizálja építő szándékkal, világos érvekkel a Fideszt és Orbán Viktort. A professzor szinte határtalan optimizmusáról árulkodik említett cikke is. Ezt az optimizmust tisztelem, ám megérteni nem tudom. Hiába igyekezett ugyanis Solymosi Frigyes éveken át tekintélyével, tanácsaival hatni a Fideszre és elnökére, eredménye láthatóan nem lett.

Most így ír: „...a nagy győzelem után azt várta, hogy a hatalomba jutott erő politizálásával, hatékony törvénykezésével (...) megteremti a társadalmi békét...”. Érthetetlen, hogy a válasz nélkül hagyott kritikák, és az őt mindezekért ért, alaptalan vádaskodások után Solymosi miféle társadalmi békét várt. Ha vele is így bántak, mit remélhetett a másik oldal, akivel meg kellett volna békélni?

A szerző azt is írja: „1996–98-ban (…) majd 2002–2004 között (…) a miniszterelnököt demokratikusan gondolkodó embernek ismertem meg. Aki annak idején (…) nem zárkózott el az általunk felvetett gondolatok elfogadásától sem.”

Elcsépelt, de idevágó részletek: 2002-ben Orbán Viktor a saját táborát a hazával azonosította, majd évekig egy árva szót sem szólt a parlamentben, pedig ő volt az ellenzék vezéralakja. Látványosan negligálta a parlamentet, az utcai politizálást részesítve előnyben. Menekült a viták és vitahelyzetek elől, beszédeit csak a saját közönsége előtt mondta el. Ezek alapján kérdezem: 2002 és 2004 között miben nyilvánult meg Orbán Viktor demokratikus gondolkodása?

A professzor azzal folytatja, hogy „Demokratikusan gondolkozó embernek tartom a Fidesz frakcióvezetőjét is. Attól tartok azonban, hogy számunkra ismeretlen, korlátolt képességű »agytrösztök« (?) veszik őket körül, melyek szándékuktól függetlenül rossz tanácsokat adnak nekik.”

Ha jól olvasom, az antidemokratikus döntések ismeretlen agytrösztöktől erednek, Orbánék „csak” megfogadják a tanácsaikat.

Mégis hogy lehet, hogy egy demokrata politikus antidemokratikus tanácsokat fogad meg, sőt, azokat a magáénak vallja és védelmezi? Egy valódi demokrata az antidemokratikus tanácsokat elutasítja, különben maga is antidemokratikussá válik.

Végül Solymosi Frigyes így ír: „Bármennyire is hihetetlen, de egy erősebb ellenzék a Fidesz és végső soron az ország érdekét is szolgálná. Elősegítené, hogy a kormányzó párt visszafogja magát, nagyobb figyelmet fordítson intézkedéseinek demokratikus jellegére, a párbeszédre.”

Ez utóbbit a tapasztalatok alapján kétlem. 1998 és 2002 között egy erős ellenzék állt szemben a Fidesszel, ám az mégsem fogta vissza magát, gyakran nem fordított figyelmet intézkedéseinek demokratikus jellegére, és a párbeszéddel sem foglalkozott különösebben.

Solymosi Frigyes kritikáival többnyire egyetértek, ám ha a kormány és a Fidesz vezetőinek felelősségét láthatatlan agytrösztökre hárítjuk, az nem szolgálja sem a politikusok, sem a választók érdekeit.

Vidóczy Zoltán Budapest